Tavaly szeptember. A terveknek megfelelően lement a maraton Sydneyben. Jó, jó. És akkor hogyan tovább? Mi értelme lesz a 7-10 kilométereknek munka után? Hazajöttünk és egyeztettem Erikával, a Zedzőmmel, hogy hogyan tovább. Megállapodtunk, hogy az UB lesz az én helyem. Gyorsan kitalálta Erika, hogy Keszthely előtt 20 km-rel induljak és utána 30-cal legyen a vége. Szerencsére nem gondolkoztam ezen túl sokat, elfogadtam az ajánlatát és a csapatunk is elfogadta, hogy ez a fejlövésem és miattam nem lesz a csapat a gyorsak között. 

A Zedző szava szent, nyomtam hetente az előírásnak megfelelő futásokat, erősítést és jógát. Na jó. Nem mindig. Főleg az erősítés és a jóga... Annyi minden volt. Családi problémák, betegségek. Volt, amikor elég bizonytalan voltam, hogy jól döntöttem-e. Az UB-s csk, többször is felajánlotta, hogy osszuk széjjel a távot és legyen ugyanennyi, de nem egy szakaszban. És mi lesz, ha éjszaka kerül rám a sor? De akkor már berágta magát a terv az agyamba, hajthatatlan voltam. Mit ad Isten, tényleg éjszaka került rám a sor. Ilyen a formám.

Tudatosan, okosan akartam készülni, hiszen ezért is voltam az Ensportnál teljesítménydiagnosztikán, később pedig dietetikusnál is. Mindkettőből tanultam, és feldobott a sok új infó, ezek nélkül valószínű nem sikerült volna.

Péntek délután érkezés, a tésztapartira. Vittem a saját gluténmentes kajámat, onnan irány a szállás Tihanyba. Csapattagok aranyosak voltak, este dumcsi. A szálláson olyan hideg volt, hogy azt hittem "mindmegfagyunk". Nem fagytunk meg, jót aludtunk. Rajt szombaton 12:55-kor. Minden a tervek szerint haladt. Mindenki tette a dolgát, hihetetlen összhang és olajozott működés volt a csapaton belül. Ilyenkor folyamatosan megy a matek. Mindenki jobbat futott a tervezettnél. Szuper. Jesszusom, akkor korábban kerül rám a sor. Ja, ja, jó is ez, mert így legalább egy ideig még világosban futhatok. Ami addig olyan távolinak tűnt, hogy el kell kezdenem futni, az egyre közelebb került, elkezdtem parázni. Délután 4-kor megettem egy babgulyást, gondoltam abban sem laktóz, sem glutén nincs, jó lesz az, mert meleg és mégiscsak enni kell valami normálisat. Hááááát, lehet, hogy ez például nem volt egy jó döntés, annak ellenére, hogy akkor jónak tűnt. A következő váltóponton beöltöztem a futócuccomba, ízlelgettem a gondolatot, hogy lassan rám kerül a sor. Amikor összeszedtem a motyómat, akkor jöttem rá, hogy a futáshoz összekészített zseléimet, mind otthon felejtettem. Yessss. Nem is én lettem volna. Sebaj, minden mást eltettem, amire azt hittem szükségem lehet. A férjem nagyon aranyosan felajánlotta, hogy végigkísér biciklivel, azt hiszem ő sem gondolta, hogy mire vállalkozik. Szóval a vízhatlan hátizsákba bepakoltunk, kaja, pia, lámpák, meleg ruha, budi papír. 

Este 7, jó hangulatban, lélekben erősen, nekivágtam a tervezett 53 km-nek. Iszonyú jól ment. picit beszélgettünk is Andrással, de spóroltam az erőimmel, igyekeztem "zen" módban futni, energiatakarékos módban. Szuper szárnyalás volt, 21 km, flowban. Aztán a gyomrom. Egye meg a fene. Kérdezte András, hogy minden rendben van-e, mondtam neki, hogy "hányni fogok". És így is lett. Mindegy, gondoltam megkönnyebbülök. És így is lett. De nem tartott örökké. Közben a távolban dörgött, villámlott. Sebaj. Hozzánk biztos nem ér el. De, elért. Próbáltam enni, inni. A gyomrom meg nem akarta bevenni. Illetve a gyomrom semmit sem akart. Ja, de, mindentől megszabadulni. És így is lett. Újabb menetben könnyített magán a gyomrom, és még csak a 30. km-nél jártunk. Mérges voltam. Nagyon mérges. Hogy ilyen hülyeség viszi a drága időt, nem a fizikai felkészülés hiánya, hanem egy rajtam kívülálló sz@r. Komolyan irtó dühös voltam. Onnan már talán semmit sem vettem magamhoz, mert annyira lehúzott a róka, hogy nem akartam ennek kitenni magam mégegyszer. 

Akkor folytassuk. Közben sapi levesz, fejlámpa feltesz, korom sötét, fogalmam sincs merre járunk, pedig otthon direkt felírtam, hogy miket érintek majd. Mindegy, azt is elengedtem, mint a zseléket. Éééééés, ezek után leszakadt az ég. Szuper. A maradék 3 órát folyamatos viharban, bőrig ázva tettük meg. András megfagyott a biciklin. Nagyon sajnáltam szegényt. Nekem a folyadék és minden hiányában folyton begörcsölt a lában, muszáj voltam gyalogolni, hogy kiálljon az a rohadt görcs. Közben mérgeskedtem, András ezerszer elmondta, hogy szívesen felvált, de biciklizni egyáltalán nem tudtam volna és egyébként is MEG AKARTAM CSINÁLNI amit elhatároztam. 

Akkor és ott értettem meg azt az elcsépelt mondást, hogy "fejben dől el". De ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, kell a test is. Milliószor jutott eszembe közben, hogy "azért a test az Úr". Rendben van, hogy elhatároztam és becsülettel felkészültem, de a testem kikényszerítette az alázatot belőlem. 

7 órát terveztem maximum magamnak, bár bíztam benne, hogy gyorsabb leszek. Az első FM fejedelmi volt. A másodikkal meglett a maraton. Onnan már csak 11 km volt a végéig, éreztem, hogy menni fog, még ha a testi kellemetlenségek miatt csalódott is voltam, akkor is tudtam, hogy képes vagyok rá. Volt még egy titkos "ért" futásom is benne, ami miatt feltétlenül teljesíteni akartam. Sikerült. Beértünk, bőrig ázva, addigra pont elcsendesedett az eső. Alig bírtam lehámozni magamról a csurom vizes cuccokat, és a tiszta víz testemre felrángatni valami száraz holmit. Vicces volt az autóban hétrét görnyedve fenék középig felcibálni a maci nacit és nyújtás és minden nélkül menni a következő váltópontra. A gyomrom háborgott még egy kicsit, a többiek azt mondták, olyan pocsékul néztem ki, hogy nem készült "utána fotó". De együtt örültek velem és én tök büszke voltam magamra, hogy igen, SIKERÜLT. 

Minden áprilisban egy hétre elutazunk Hévízre. Ahogy hazajövünk, a gyerekek elkezdik számolgatni, hogy mennyit kell aludni a következő utazásig. Szóval nagyon szeretjük. Egy elég hosszú mélyrepülés után, melyet a Velencei tőkörrel zártam, végre kiderült az ég felettünk. 

Idén a férjem elhatározta, hogy megcsinálja a félmaraton mániát, gondoltam beszállok én is, bár ezeket a giga futóversenyeket kicsit kerülöm mostanában, valahogy a kisebb, családiasabb versenyek jobban vonzanak, de a közös élményért neveztem én is. Így mentünk Vivicittára, vittünk magunkkal két futótársnőnket is, akik irtó cukik és jókedvűek voltak, ami ránk is átragadt, ezúton is köszi a jó társaságot Kilimeli és Viki :) Kiváló idő volt, imádtam a versenyt, mindenki aranyos volt, és annyira jó volt találkozni kedves és még kedvesebb barátainkkal, ismerőseinkkel. Nem hajtottam magam, élvezni akartam, és Erika (az edzőm) instrukcióit szem előtt tartva, kényelmesen lefutottam a távot, éééééés, nem voltam rosszul! Már a második verseny, kisvuk nélkül, juhéééé. Érzem, jó úton haladok.

Még 4 munkanap, azt már guggolva is kibírom, aztán egy szuper szülinapi parti Kisteleken, Józsi barátunk 50 éves lett. Tavaly a Szelidi tó futás közben barátkoztunk össze, mindketten dögledeztünk a párában, melegben és 22 kilinél ki is szálltunk. DE, nagyon kedves családi barátságot kaptunk érte cserébe :)

Éééééés eljött a várva várt nap, irány Dobogómajor. A gyerekek tök cukin becsomagoltak már két nappal előtte, mi is összeszedtük a cuccainkat és megpróbáltunk mindent bekalapálni a csomagtartóba, muhaha. Előtte a tengerimalac ment vendégségbe egy barátunkhoz, a kutya sorsát is elrendeztük a hétre. Amikor már egy gombostű sem fért a kocsiba sehová, mondom, sehová, akkor elindult a kiscsalád.

Erika szuper edzéstervet állított nekünk össze a hétre, tudta, hogy nyaralunk, ilyenkor szabadabban lehet futkorászni. Vannak olyan helyek, ahol azt érzem, hogy a föld erőt sugároz. Nem vagyok dilis, de tényleg így érzem. Toskanaban és Hévízen szabályosan vonz a futás, olyan megszállott módon. Végig vigyorognom kellett, mindenkinek köszöntem és szívtam magamba ezt a szuper érzést. Hozzáteszem, hogy másnap ugyanezen a csodálatos erdei úton megtámadta egy fiatal srác az egyik legkedvesebb futós barátnőmet, többször nem is mertem arra futni. Milyen már, hogy mostanában egyre több ilyen eset történik. És bár azt gondolom, hogy öregecske is vagyok, és szép se, de mégis félni kezdtem.

Kellett pár nap, mire összecsiszolódtunk családilag, nem akarok szépíteni, az első napokban kiborítóak voltak a gyerekek, aminek persze ezer oka volt, de mi felnőttek, nagyon nehezen viseltük. Kellett esténkét Jéger, amit egyszerűen csak ISO-nak hívtunk nevetgélve. Hétvégére, már a gyerekek is így hívták :D Aztán a hét második felére lenyugodott mindenki, és rájöttünk, hogy mindjárt megyünk is haza. Kirándulások, pancsolások, rajzolások, beszélgetések, olvasás és sok futás is belefért ezekbe a napokba. Még a keszthelyi futós barátnőimmel (a banyákkal) is futhattam egy jót a Balaton parton, csupa feltöltődés.

Még az UB-ra felkészítő edzések is lementek ezen a héten. Mit is akarhatnék mást, többet? Semmit. Hálás vagyok, hogy részem lehet ezekben, hogy módunkban áll a két gyerekkel egy ilyen hetet együtt tölteni. És ami a múlt hónapban elmaradt, a 200 km feletti zárás, az most megadatott. Most pihent vagyok, boldog és elégedett. Minden perc ajándék ebben az állapotban :)

Hetek óta felborult az életem. Minden nap azt hiszem végre visszarázódunk a szokásos mókuskerékbe, ami ugyan állat nehéz, de már jól bejárattuk, kiszámítható. 

3 hétig tartott, mire mindenki kijött a vírusokból. Alig bírtam összeszedni magam a futásban, az erősítéseket és a jógát hetek óta bliccelem, szegény kutya is hátrányos helyzetű lett, jó ha háromszor elvisszük sétálni hetente. 

A hónapok óta tartó gyomor bajom miatt voltam dietetikusnál, kétszer is, a második végére úgy éreztem, elvesztem a sok feladatban, de nagyon szeretnék már végre kilábalni belőle, emiatt igyekszem betartani azokat amiket megbeszéltünk. Váááá, ehhez is egy egész ember kellene. Kicsit csalok, van, amit megveszek, mert képtelen vagyok a spéci cuccokat előre megsütni, megfőzni és egyáltalán, rohadt nehezemre esik a folyamatos kontroll. Tervben van, hogy majd rendesen csinálom ám!

Múlt héten volt Velencei tókör, nagyon vártam, tavaly szuperül éreztem magam. Egész héten minden napra jutott egy-egy rossz hír, tele voltam feszültséggel, így mentem el a versenyre. Csalódott vagyok, mert nem hogy javítottam volna a tavalyi időmön, hanem lényegesen hosszabb idő alatt mentem végig. A férjem vigasztalt, hogy a jelen körülmények között már az is szuper, hogy végigcsináltam. Viszont a gyomrom nem hagyott cserben, jihááá!

Hétfőtől úgy hozta az élet, hogy a 21 hónapos unokámmal töltöttem a napot. Mint nagyi (mamika), piszkosul elfáradtam a nap végére. Kedden is együtt voltunk. A futás szóba sem jöhetett, hiszen itthon várt a 7 és 10 éves a napi feladatokkal. Eljött a szerda, próbáltam összeszedni magam, bevásárolni, elpakolni, mosni, teregetni, és végre a kellemetlen verseny után futni is mentem. Sóvárogva nézem a sporttársak sikereit, örömét, folyamatos fejlődését, gondoltam ma kedvemre kifutom magam. Ááááá, dehogyis van az úgy, ahogy elképzelem. Ólom lábakon nyomtam 50 percet, aztán hazakullogtam. Nem tudom, mi van velem. Ja, dehogyisnem tudom. A lelkem, az egészségem és a fizikai énem egy egység. Ha valami borul, viszi magával a többit is. Tudom, hogy ennél sokkal nagyobb bajok is vannak az életben, ezt erősítgetem is magamban. 

Hogy segítsek magamon, elmentem este "JóBa"-ra. Ez egy szuper, anyukáknak való jóga és balett keveréke, pont egy éve kezdtük ezt a tornát. Ma ünnep volt, nagyon örülök, hogy nem hagytam ki. Egyik csoporttársunk még verset is írt, tanáraink pedig sós és édes finomságokkal készültek a durva hasizom gyakorlatok után. Egyszer megkérdeztem a 32 évesemtől, hogy nem gáz-e, hogy balett órákra járok és azt válaszolta, hogy : "anya, te sosem voltál normális". Ettől nem nyugodtam meg, de a belettos társaim megerősítettek abban, hogy nem lógok ki nagyon a társaságból. Jól elhittem nekik :)

3 hete lecsóra vágyom, tudom, tudom, április van, egyek mást. De ma úgy éreztem, hogy nem érdekel, lecsó lesz. 8-kor hazaértem a balettról, letettem a két gyereket aludni, mese, összebújás és irány a konyha. A hagyma már pirult, aprítottam a paprikát.  Ránéztem az órára. 10 perc múlva 10. Gondolkoztam kockázás közben, hogy vajon ilyenkor hányan főznek? 11 előtt 10 perccel elzártam a gázt, már csak a mosógépből kell kiszednem a tiszta ruhákat. Utána húzok lefeküdni. Pedig még van egy végeláthatatlan listám azokról, amiket tolok naponta magam előtt anélkül, hogy elvégezném. UB-ra csapat póló megrendelése. Sopron trail-re nevezés. Csekkek kikészítése és a többi és a többi. 

Szóval. A futás is az én részem, de csak EGY részem. Van olyan helyzet, ami felülírja az elképzeléseimet, az edzéstervet. Ez nem baj, el kell fogadni még nekem is, a függőnek. Mindezek mellet irtó szerencsés vagyok, hogy balettra járok 52 évesen és készíthetek lecsót akkor, amikor megkívánom.

Amikor azt hiszed, hogy végre jól vagy és minden olajozottan megy a maga útján, na akkor kell vigyázni. Két hete, amikor az ötödik futószülinapomat ünnepeltem, nagyon meg voltam elégedve magammal. Hű, milyen klasszul szervezek mindent, ügyesen koordinálom a feladataimat, pörgök, intézkedek és egyszerűen JÓ vagyok, naaaaa. Ott hátul a kisagyamban azonban átsuhant egy futó gondolat, hogy ilyenkor szokott beütni a krach. Na, de velem nem fordulhat ez elő, mert ügyes vagyok és menő IS.

Ezen a szép napsütéses délutánon hazamentem az oviból a legkisebbemmel, aki nem sokkal ezután közölte velem, hogy fáj a hasa. Ohhh, nekem is szokott, majd elmúlik. Nem múlt el. Annyira nem, hogy 23 rókát tartogatott  számunkra az éjszaka, a többi nem publikus. Fél négykor aludtunk el végre. Négy óra 10 perckor, ébresztett a telefonom. Juhéééé. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Gyors egyeztetés reggel hatkor a kolléganőimmel, hogy bocs, de nem megyek be. A gyerek egész nap szinte mozdulatlanul feküdt pizsamában a kanapéban. Délutánra jobban lett, de abban maradtunk, hogy még a következő napot is otthon töltöm vele. Annak ellenére, hogy két napot otthon voltam, nem éreztem, hogy kicsit pihentebb lennék. Sőt. Napról napra fáradtabb voltam. Értetlenül álltam az érzés előtt, mert általában fáradhatatlan vagyok. Hosszú hétvége jött, szuper. Tudtam jó sokat futni, örültem neki, csodaszép tavaszi vasárnapi futással zártam a hetet. Már a markomban éreztem életem legjobb márciusát, már ami a kilométereket illeti.

Hétfő. Fáradtan ébredtem. Rossz közérzettel. A hajnali jógát is elblicceltem, már harmadik hete nem tudtam összehozni egy hajnali tornát sem. Gratulálok magamnak... Ovi, suli, dugó, munkahely. Ócska kezdet a hétre. Fájós gyomor, elégedetlen betegek (miért hiányoztam 2 napot a múlt héten), és mindenki mondja, hogy mije fáj, és mondja és mondja és mondja, miközben alig állok már a lábamon. Eszem, biztos az a baj, hogy éhes vagyok. Töltött káposzta. Anyósomtól kaptuk. Nem esik jól, tele szájjal mondom a feladatokat a betegnek, mert nincs lehetőségem az evésre máskor. Aranyos a beteg, elnézi. Aztán rohanok a következő feladatomra. Érzem, hogy még pocsékabb a közérzetem. Aztán a következő, aztán a következő. Na, itt kikészültem. Minden délutáni feladatomat eltöröltem, a gyomrom külön életet kezdett élni. Szerencsém volt, a férjem időben haza tudott jönni és elhozta a két kicsit az intézményekből. Akkor már felkelni sem volt erőm a kanapéból, csak nyögtem és vacogtam. Láz és gyomros vírus. Ez király. Megint nem tudok dolgozni menni. Annyira gyenge voltam, hogy anyukám intézte a telefonjaimat, mert a készüléket sem bírtam el. Ennyit a havi rekord futásomról.

24 óra alatt átviharzott raktam a kórság, csak végtelen gyengeséget és gyomorfájást hagyott maga után. Klassz, eddig is a gyomrom volt a leggyengébb láncszem a futásnál, épp ez hiányzott. Erika hagyott szépen meggyógyulni és azt hiszem maga a pihenés is nagyon jó volt. Az egy héttel ezelőtt érzett "szuperanyu", "szupermunkaerő", "szupersportoló" érzésem ismét szerényen meghúzta magát bennem. 

Azonban ez az egész rémség egy rég áhított, dietetikai tanácsadásra sarkallt. Személyre szabott oktatáson vettem részt. Ismét érzem az erőt és a lendületet magamban. Hiszek benne, hogy sosem véletlenül történnek velünk a dolgok. A teljesítmény diagnosztikai eredményem elgondolkoztatott, akkor elhatároztam, hogy szakemberhez fordulok. Fogynom kell, nincs mese. De nem lehet akárhogy, mert mellette erőre is szükségem van ahhoz, hogy fussak. Úgy érzem megtaláltam az utamat ebben IS. Azt nem állítom, hogy gyors lesz és/vagy egyszerű, de nagyon akarom. Szeretném bebizonyítani magamnak (és kicsit másoknak is), hogy képes vagyok rá, meg lehet csinálni. Egy olyan rendszerre vágyom, ami nem egy kúra, hanem egy életen át fenntartható módszer. 

A legfontosabb. Van fent, és van lent. A kettő csakis együtt működik. Egymás tükrében és egymást kiegészítve. Szükséges a szerénység a mindennapokhoz. Még nekem is. Pedig nem voltam sosem nagyképű, de valószínű kicsit elszállt velem a ló. Jelentem, visszatértem a földre. Ma már újra futottam. Pontosabban, vonszoltam magam, mert a kaja nélküli hét után, gyenge voltam, mint a harmat. De végre, visszakerül minden a megszokott kerékvágásba. 

Csak szerényen :)

Amikor megkérdezik a betegeket, hogy fogyasztanak-e alkoholt, sokszor az a válasz, hogy alkalmanként. Ja, alkalom mindig van. Tegnap volt nekem is egy jeles alkalmam. Születésnapom volt. Az ötödik. Pont 5 éve kezdtem el változtatni, változni. Kis naivan azt hittem, hogy én a gyógytornász, egészségügyis, majd jól odafigyelek a kajára, elkezdek kicsit tornázni egyedül otthon, amíg a legkisebb gyerek alszik, sőt még futni is megyek. És akkor látványos formálódásban lesz részem, és jól lefogyok. HÁHÁHÁHÁHÁÁÁÁÁ

Eltelt 2 hónap és semmi sem történt. Elmentem a háziorvoshoz, hogy biztos a pajzsmirigyemmel van baj, labor, endokrinológus, UH. Szerencsémre makk egészséges voltam, csak az éhomi cukrom volt emelkedett. Ettől kissé berezeltem, mert apukám és nagymamám is cukorbeteg volt és bizony jelentős súlyfelesleggel is rendelkeztem, ami rossz előjel volt számomra. A háziorvos annyit mondott, hogy diétázzak. Köszi. Oké, hogy kórházban dolgoztam, de mit jelent az, hogy diétázzak??? Olvastam mindent a neten, egyre jobban kezdtem elveszteni a fonalat és persze a kedvemet is. Összehozott az élet egy remek dietetikussal, aki rengeteget segített, belőttük az irányokat, elveket. Lassan-lassan lement 8 kiló, aztán megállt. Futottam, mint állat, ettől persze éhes voltam folyton, nagy volt a kihívás. 

Kavarognak a gondolataim, mert ez alatt az 5 év alatt annyi mindenen mentem keresztül, például megvívtam a harcot a családommal, sokszor önmagammal. Eleinte nyilván azt gondolta a férjem, hogy majd elmúlik a lelkesedésem és végre nem megyek futni, mert a 2 kicsivel ilyenkor neki kellett egyedül lennie otthon, ami komoly kihívást jelentett számára. De nem múlt el a kedvem, sőt, egy idő után függővé váltam. Ott akartam lenni minden versenyen, mindig erőmön felüli távokat vállaltam, volt olyan többször is, hogy fel kellett adnom versenyt, mert nem bírtam a terveim szerinti kihívást. Mennyi kudarc ért ebben az időben... A futásban is és a testsúlyban is stagnáltam. 

Ekkor találkoztam Erikával, az edzőmmel, aki elkezdett velem okosan foglalkozni. A futásban szépen jöttem felfelé. De a súlyom... Az nem ment lefelé. Befizettem magam egy életmód váltó 30 napos programba, ami meghozta a hőn áhított sikert, le is ment 10 kiló. Nagyjából azóta is tartom az alapelveket, de rohadt nehéz. És nagyon nehéz mindig mindentől távol tartani magam. Körülöttem isszák a gyümölcsleveket, eszik a nápolyikat, csokikat, sütiket és sorolhatnám. Vannak napok, amikor képtelen vagyok helyesen csinálni, elcsábulok, azt gondolom, hogy majd úgyis lefutom. De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Vissza is jött másfél év alatt 4 kiló. Utálom! Mert rengeteg munkám fekszik benne és mégis alig tudom megtartani. 

Elég keszekusza amit írtam, de pontosan ilyen volt az egész időszak. Komoly hatást gyakoroltak rám, Ny. Rita, H. Bernadett (Detty),  D. Viki, Viktor, Adrienn, a Banyák és persze Erika, aki nélkül nem is tudom hol lennék. Sok-sok lelkemnek kedves ember alakított, terelt. Voltak aki eltűntek az évek során, voltak akik mostanában bukkantak fel, egytől egyig ajándéknak tartom mindegyik találkozást.

Összegzésképpen. 9547 km került futva a lábaimba. Lement 17 kg, amiből valamennyi vissza is jött. Rengeteg hajnali 4 órás kelés illetve este 21.20-kor induló futás van mögöttem. Sok-sok jóga, erősítés, nyújtás. Hétvégén, amikor mások pihennek vagy moziba mennek, akkor én órákig főzők, hogy a következő hétre legyen okos ebédem. Egy biztos. Megérte/megéri. De az is biztos, hogy rengeteg lemondással, önfegyelemmel, kitartással jár. És akkor nem beszéltem arról, hogy a családommal is szeretek közös időt tölteni. Csak bámulni a semmit a kanapéból, vagy hallgatni a 6,5 évesem csacsogását. A nap 24 órából áll. Ebből kell gazdálkodni. Valami vagy valaki mindig sérül. Vagy kupi van, vagy feszült vagyok a gyerekekkel, vagy kimarad az edzés, vagy nincs itthon kenyér. Pedig nagyon igyekszem és naponta logisztikázunk ezerrel a férjemmel, hiszen azóta őt is megfertőztem és rendületlenül fut. Kíváncsi vagyok, mások hogyan oldják meg, mert mi sokszor úgy érezzük, hogy a határainkat feszegetjük nap, mint nap.

Viszlát 5 év, helló következő 5 év!

Hétköznap reggel. 4:10, csörög az ébresztő. Még 10 percet maradok az ágyban, de már a kötelességtudat dolgozik a kisagyamban. Aztán kimászom az ágyból és felveszem az előző este kikészített kutya sétáltatós, jó meleg ruhámat, mert ilyenkor hajnalban rettentően tudok fázni. Juti falat a zsebembe, póráz a kezembe, és indulok a kertbe a kutyához. Eleinte elég bizonytalanul nézett rám, biztosan sétálni megyünk-e, de most már jön szó nélkül. Elindítom a telefonomon az alkalmazást, minden méter számít. Igaz, ez csak séta, mert Csoki kutya még csak 8 hónapos. De meg kell tanulnia a rendszert. Borzasztóan kajla, pedig hordjuk kutya suliba. Mindegy, remélem a kitartó neveléssel lesz eredmény is.

Hazaérek 4.40-re. Csinálom a kávét magamnak, a kakaót a 7 évesnek, a koffeinmentest a 10 évesnek, a tejeset a férjnek. Utána készülnek az uzsonnák, bedobozolom az ebédeket, amiket a hétvégén előre megfőztem. Gyors zuhany és 5:15-kor ébresztem a férjem. Pár szót váltunk a feladatainkról, aztán övé a fürdő. Közben teregetek vagy mosogatok, vagy megnézem a leveleimet, mindig ami éppen a legfontosabb. 5:45-kor keltem a két kicsit, a két felnőtt lányom már régóta külön él. 6-kor elmegy dolgozni apa, 6.10-kor indulok a legkisebbel oviba. Minden reggel mi vagyunk az elsők. 7-re beérek a munkahelyemre. A munkám a hobbim is egyben, ezért szerencsémre nem fáradok hullára munka közben. Munka után veszem a futó cuccomat, amit reggel magammal vittem. Leteszem az autót és megcsinálom a napi edzéstervet. Nem mindig esik jól, nincs mindig kedvem. Sőt, nagyon sokszor alig bírom rávenni magam, hogy elinduljak. Azért is van nálam a cuccom. Mert ha egyszer már hazaérek, képtelen vagyok újra elindulni futni. Meg akarok felelni Erikának, az edzőmnek, meg persze magamnak is, ezért csinálom. Nekem kell a kontroll. Futásról haza, be a zuhany alá, gyors kajálás és kezdődik a délutáni rutin.

Rohanás az oviba és a suliba. Onnan különórákra. Egyik gyereket kiteszem, másikat hazahozom, közben beugrok a boltba, aztán megnézem a szomszéd kislány zárójelentését, megbeszéljük anyukájával, hogy mi a teendő vele, vissza a különórára, telefonon megbeszélem, hogy a friss térd műtött nagybácsinak mit lehet csinálni a két héttel a műtét után. Végül kb 19-re mindenki hazaér mindenhonnan. közös vacsi, közben beszélgetünk, aztán lecke ellenőrzés, hiányok pótlása, fürdés a gyerekeknek, mese az ágyban és 21:20-ra alszanak a kölkök. Kicsit bealszom velük a mese után.

Basszus, a mosógépben a ruhák tök gyűröttek lesznek.... Muszáj felkelnem. Alig bírom összeszedni magam. Még 2 perc. Még azt is meg kell néznem mit ír az edzésterv mára, biztos van valami jóga vagy erősítés. Elpakolok a konyhaasztalról, kiteregetek. Felveszem az új jóga nacimat, tök szupi, szabadon hagyja a lábujjaimat és a sarkamat, nem fázik a lábam, de nem is csúszik annál a ((rohadt), bocs, ilyet nem írunk le) lefelé néző kutyánál. A használaton kívüli gyerekszobában épp annyi hely van, hogy a jóga matracot leterítem. Wi-fi, YouTube és megy a feladat. Irtóra sajnálom magam, mások ilyenkor hevernek a kanapén, én meg gyötröm az 50 feletti testem, hogy engedelmeskedjen kedvemre, de nem mindig akarja ugyanazt, mint én. Végre lemegy a 25-30 perc. Irtó büszke vagyok magamra. Megcsináltam. Aztán benyomok egy marék mandulát. De hülye vagyok, pont ezt nem kellett volna. Mindegy, majd holnap ügyesebb leszek, illetve fegyelmezettebb. Talán.

Ha szerencsém van, ekkor még CSAK 22:30 van. Befekszem a kanapéba, előveszem a könyvem, mert idén megfogadtam, hogy legalább havi egy könyvet el fogok olvasni. Persze 4 oldal után összefolynak a sorok a szemem előtt. Húúú, a telefonomra sem néztem még rá, pedig még délután feltettem a felnőtt lányaimnak a kérdést a közös oldalunkon, hogy hogy vannak, na azt még megnézem mit írtak, válaszolok is, aztán 23.20-kor beesek az ágyba. Fáradt vagyok. Megpróbálom összeszedni még fejben, hogy rendben volt-e a napom és mi lesz másnap, és ha szerencsém van, be is alszom a nagy gondolkodásba. Ha minden jól megy, akkor csak az egyik gyerek álmodik rosszat vagy kell kimennie a mosdóba éjszaka. És mire belejönnék a nagy alvásba, csörög az óra, 4:10. Tök sötét. Más normális ember ilyenkor fordul a másik oldalára. De én nem vagyok normális. Illetve máshogy vagyok normális. 

Szeretném, ha elég sok jó dolog beleférne az életembe. De ehhez az kell, hogy minden a helyén legyen, időben legyen. Ilyen az én kis mókuskerekem. Nem könnyű, de szeretem. 

Egész életemben úgy éreztem, hogy engem a sors, az élet vagy a teremtő, a tenyerén hordoz. És erről ma is megbizonyosodtam.

Régi vágyam volt, hogy részt vegyek egy teljesítmény diagnosztikai mérésen. Csak hát, mindig visszatartott a pénz, illetve a pénz hiánya. Úgy éreztem, hogy annak az az összegnek, amit erre kellene költeni, sok helye van a családi költségvetésben.

Aztán eljött a nap, amikor felkerült a kerületi futós csoportunk Facebook falára, hogy ha csoportosan jelentkezünk, az egyik társunk kedvezményt tud szerezni az #ensport-nál. Jupiiii :) Eljött az én időm! Különösen örültem a hírnek, mert már több, mint egy éve pont náluk fizettem elő havi edzéstervre. Úgy éreztem, a lehető legjobb megoldás! Gyorsan be is jelentkeztem egy péntek estére, gondoltam, így veszek el a legkevesebb időt a családtól: másnap nincs suli, ovi, este ellesznek apával a gyerekek, amíg a mérésen vagyok.

Persze semmi sem ilyen egyszerű, valami gikszer mindig akad. Csütörtökre nem írt futást az edzőm, Erika, de csodás tavaszi napsütés volt, hívogatott a patakpart. Ráírtam Erikára, hogy egy laza 40 percet engedélyezne-e, de nem érkezett válasz, elmentem Viki barátnőmmel egy körre. Onnan már egyenesen a munkahelyemre száguldoztam délutános műszakra. Amikor megérkeztem, azonnal jött Erika üzenete, hogy hiba volt az aznapi futás, mert így a pénteki mérésre nem leszek kipihent. Na, igen, kinek mi a kipihenten érkezés fogalma :D Azt gondoltam, hogy ha alszom hat órát, akkor kipihent leszek... Munka mellett gyors ügyintézés, a megbeszélt időpont lemondása, csere másik napra. Szerencsémre, sikerült. Ráadásul, éppen a saját edzőmhöz kerültem diagnosztikára, aminek duplán örültem.

Izgatottan vártam a mai reggelt, szépen lemostam a futócipőm talpát, bepakoltam a hátizsákomba a futós cuccomat, és tele várakozással elmentem az Ensportba. Könnyen megtaláltam, ami nagy szó, mert a tájékozódási képességem csapnivaló. Átöltöztem, és máris belevágtunk a mérésbe. Erika mindent elmondott, megmutatott, elmagyarázott, ez irtó megnyugtató volt. Mivel sosem szoktam futópadon futni, a legnagyobb stresszt ez okozta, hogy vajon, hogy fogok leszállni róla :D Na, ilyenkor azért érzem, hogy nem vagyok már 30 éves. Akkor kevésbé izgultam ilyesmitől. Végül eredményes volt a mérés, kiértékelte Erika, megbeszéltük a feladataimat illetve pontosítottuk az edzéseimet. Ez már önmagában szuper volt, de ezután jött a legnagyobb meglepetés :)

Az Ensporttól ajándékba kaptam a mérést, és mostantól szponzorált futójuk vagyok. 52 évesen 4 gyerek után, 5 év futómúlttal számomra hihetetlen élmény, hogy a futásba fektetett kitartó munkámmal, ekkora lehetőség nyílt meg előttem. Szárnyaltam hazáig az örömtől és a nem várt ajándék ismét megerősítette bennem az érzést, hogy milyen jó nekem.

A mérési eredmények között szerepelt az is, hogy magas a szöveti zsírszázalékom, amin megfelelő táplálkozással tudok idővel  javítani. Euforikus hangulatomban azonnal bevásároltam az új terveimhez, feltöltöttem a mélyhűtőt jobbnál jobb zöldségekkel, húsokkal. Holnaptól teljes erőbedobással ISMÉT okosan fogok táplálkozni. 

A legérdekesebb tapasztalata a mai napnak, hogy sokkal nagyobb hatással volt rám, mint tavaly szeptemberben, amikor lefutottam életem első maratonját. Akkor nagyon vártam azt a különleges érzést, amiről oly sokan beszámoltak, de hiába, nem jött. Viszont ma, ma tényleg katarzis volt. Tele vagyok ismét tervekkel, szeretnék bizonyítani magamnak.