Hetek óta felborult az életem. Minden nap azt hiszem végre visszarázódunk a szokásos mókuskerékbe, ami ugyan állat nehéz, de már jól bejárattuk, kiszámítható. 

3 hétig tartott, mire mindenki kijött a vírusokból. Alig bírtam összeszedni magam a futásban, az erősítéseket és a jógát hetek óta bliccelem, szegény kutya is hátrányos helyzetű lett, jó ha háromszor elvisszük sétálni hetente. 

A hónapok óta tartó gyomor bajom miatt voltam dietetikusnál, kétszer is, a második végére úgy éreztem, elvesztem a sok feladatban, de nagyon szeretnék már végre kilábalni belőle, emiatt igyekszem betartani azokat amiket megbeszéltünk. Váááá, ehhez is egy egész ember kellene. Kicsit csalok, van, amit megveszek, mert képtelen vagyok a spéci cuccokat előre megsütni, megfőzni és egyáltalán, rohadt nehezemre esik a folyamatos kontroll. Tervben van, hogy majd rendesen csinálom ám!

Múlt héten volt Velencei tókör, nagyon vártam, tavaly szuperül éreztem magam. Egész héten minden napra jutott egy-egy rossz hír, tele voltam feszültséggel, így mentem el a versenyre. Csalódott vagyok, mert nem hogy javítottam volna a tavalyi időmön, hanem lényegesen hosszabb idő alatt mentem végig. A férjem vigasztalt, hogy a jelen körülmények között már az is szuper, hogy végigcsináltam. Viszont a gyomrom nem hagyott cserben, jihááá!

Hétfőtől úgy hozta az élet, hogy a 21 hónapos unokámmal töltöttem a napot. Mint nagyi (mamika), piszkosul elfáradtam a nap végére. Kedden is együtt voltunk. A futás szóba sem jöhetett, hiszen itthon várt a 7 és 10 éves a napi feladatokkal. Eljött a szerda, próbáltam összeszedni magam, bevásárolni, elpakolni, mosni, teregetni, és végre a kellemetlen verseny után futni is mentem. Sóvárogva nézem a sporttársak sikereit, örömét, folyamatos fejlődését, gondoltam ma kedvemre kifutom magam. Ááááá, dehogyis van az úgy, ahogy elképzelem. Ólom lábakon nyomtam 50 percet, aztán hazakullogtam. Nem tudom, mi van velem. Ja, dehogyisnem tudom. A lelkem, az egészségem és a fizikai énem egy egység. Ha valami borul, viszi magával a többit is. Tudom, hogy ennél sokkal nagyobb bajok is vannak az életben, ezt erősítgetem is magamban. 

Hogy segítsek magamon, elmentem este "JóBa"-ra. Ez egy szuper, anyukáknak való jóga és balett keveréke, pont egy éve kezdtük ezt a tornát. Ma ünnep volt, nagyon örülök, hogy nem hagytam ki. Egyik csoporttársunk még verset is írt, tanáraink pedig sós és édes finomságokkal készültek a durva hasizom gyakorlatok után. Egyszer megkérdeztem a 32 évesemtől, hogy nem gáz-e, hogy balett órákra járok és azt válaszolta, hogy : "anya, te sosem voltál normális". Ettől nem nyugodtam meg, de a belettos társaim megerősítettek abban, hogy nem lógok ki nagyon a társaságból. Jól elhittem nekik :)

3 hete lecsóra vágyom, tudom, tudom, április van, egyek mást. De ma úgy éreztem, hogy nem érdekel, lecsó lesz. 8-kor hazaértem a balettról, letettem a két gyereket aludni, mese, összebújás és irány a konyha. A hagyma már pirult, aprítottam a paprikát.  Ránéztem az órára. 10 perc múlva 10. Gondolkoztam kockázás közben, hogy vajon ilyenkor hányan főznek? 11 előtt 10 perccel elzártam a gázt, már csak a mosógépből kell kiszednem a tiszta ruhákat. Utána húzok lefeküdni. Pedig még van egy végeláthatatlan listám azokról, amiket tolok naponta magam előtt anélkül, hogy elvégezném. UB-ra csapat póló megrendelése. Sopron trail-re nevezés. Csekkek kikészítése és a többi és a többi. 

Szóval. A futás is az én részem, de csak EGY részem. Van olyan helyzet, ami felülírja az elképzeléseimet, az edzéstervet. Ez nem baj, el kell fogadni még nekem is, a függőnek. Mindezek mellet irtó szerencsés vagyok, hogy balettra járok 52 évesen és készíthetek lecsót akkor, amikor megkívánom.