Rég írtam. Akkor elpanaszoltam, hogy nem tudtam futni, mert beteg voltam, nagyon meg voltam fázva, ezt követően pedig fáradásos törés volt a bal lábfejemben. Nehezen regenerálódtam. Most vettem csak észre, hogy azt sem élesítettem, szóval nem is olvashattátok... Annyira lebetegedtem, hogy a levegővétel, mint "feladat" egész nyáron nem múlt és a testsúlyom evvel párhuzamosan csak emelkedett szépen. Emiatt végül elhatároztam, hogy kivizsgáltatom magam. Nem részletezem, a lényeg, hogy a tavaszi megfázásom szövődményeképpen asztmás lettem. Klassz...
Épphogy elkezdtem használni a szereket, talán kezdtem érezni a pozitív hatását, mondom talán, amikor betört a kórházba hozzánk a járvány. Úgy jött, mint a lavina. Egyik napról a másikra a betegek 80 %-át ledöntötte a lábáról, a dolgozókat szintúgy. Minden védekezés megvolt. Nagyon, nagyon betartottunk mindent. De ez a vacak nem viccelt, tarolt. Mindent megtettünk amit csak tudtunk. Nagyon elfáradtam. Eljött a szombat reggel, december 5-én. Szokásos szombat reggeli futásomhoz felöltöztem és el is indultam. Valami rettenet nehezen ment. A lábaim ólomból voltak. Nem kaptam rendesen levegőt. Viszont a napfelkelte csodás volt, ez feledtette az összes kellemetlen érzésemet. Egész nap pihentem utána. Beneveztem két futóversenyre is, mert felcsesztem magam azon, hogy ilyen tropa vagyok. Másnap elmentem és gyalogoltam egy ötöst, jól is esett, így gyorsan ki is érdemeltem az egyik nevezésért járó érmet :) Hétfő, kedd meló. Minden rendben volt. Kedd este megint rám tört a fáradtság. Megbeszéltem Ágival, hogy kiveszek egy nap szabit, pihenek. Aztán estére belázasodtam. Basszus, ez covid lesz, gondoltam. Másnapra kaptam is időpontot szűrésre.
Másnap már alig bírtam felkelni. full lázasan fetrengtem a szűrés időpontjáig, ahová már egyedül el sem tudtam menni, András vitt el. Na. És onnan elkezdődött egy időtlen, lázban fetrengős teljesen időösszemosódós néhány nap. Nem volt orvos akihez fordulhattam volna. A háziorvos csak telefonon várt tőlem jelentést, hogy hogy vagyok. Szombat reggelre megérkezett a hír, hogy pozitív a teszt. Nagyon köhögtem. Mindenem fájt. De tényleg mindenem. Én egy nagyon kemény csajnak/nőnek tartom magam. De ez, kifogott rajtam. Sírtam. Kihez forduljak? A háziorvos fellőtte a felhőbe a recepteket, a családom kiváltotta, beszedtem és vártam. Ja, annyit mondott telefonba az orvos, hogy "ha úgy érzem" hívjak magamhoz mentőt!!! Mi az, hogy ha úgy érzem??? Úgy éreztem, nem tudok elmenni a wécéig. Nem tudok létezni. 5 napja nem megy le a lázam, ezer gyógyszerrel próbálom életben tartani magam, de minden mozdulat, levegő vétel egy újabb szenvedés volt. Viszont. Volt pár ember, aki naponta érdeklődött, próbált segíteni amiben és ahogyan tudott. Mindenkinek nagyon hálás vagyok, nem írom le kik voltak ŐK, hiszen tudom, hogy magukra ismernek!
Aki a legrámenősebb és legkonstruktívabb, az a főnököm volt, nem tudok elég hálás lenni Anita, amíg élek. Végül vetetett velünk pulzoximétert, ami ki is mutatta amit éreztem hogy nincs elég oxigénem. Nem akartam mentőt hívni, hiszen nem a saját kórházamba vittek volna, hanem bárhová és haza tuti nem engedtek volna. De Anita másnapra elintézte, hogy a Bajcsyban megnézzenek a sürgősségin. Addig igyekeztem túlélni. Komolyan egy rémálom volt. Akkor már 10 napja voltam napról napra rosszabbul. Közben belül szégyelltem magam az egészségügy helyett. Hogy magamra hagytak, hogy senki nem akart megvizsgálni, hogy nekem kell/ene eldöntenem, hogy hívjak-e mentőt??? Hogy tudnék dönteni??? 30 évet húzam le az egészségügyben. Mindenem a szakmám, bármit megtettem a betegekért. És most itt álltam, feküdtem, nem voltam biztos benne, hogy le tudom küzdeni ezt a sz@rt, és egyedül vagyok. És én egészségügyi dolgozó vagyok!!! Mit csinálnak a többiek? Nagyon, nagyon szomorú volt illetve van, ez így. Úgy mentek a napok, hogy nem tudtam milyen nap van, mikor van nappal és éjjel. És szorongtam egyfolytában, hogy vajon túlélem-e. Konkrétan halálfélelemben éreztem napokon keresztül.
Végre eljött a sürgősségi napja, Anita (a főnököm) értem jött, elvitt, bevitt. És onnan elkezdtem magam biztonságban érzeni. Minden ott dolgozó egy álom volt. Nyugodtak, kedvesek, segítőkészek voltak. És nem csak velem, mert végighallgattam ahogyan a többi beteggel is viselkedtek. Végtelen hálát éreztem. Mindenért. Végre meghallgattak. Vettek vért, néztek mindent, voltam tüdő CT-n. Kiderült, hogy kétoldali tüdőgyuszim lett a covidtól. Megkaptam a szükséges gyógyszereket. Kivételeztek velem, mint kollegával, és emiatt hazajöhettem avval a feltétellel, hogy szigorúan betarok mindent amit megbeszéltünk. Anita haza is hozott. Hihetetlen gyorsasággal kezdtem jobban lenni.
Közben többen is rámírtak, hogy "óóóó, én is pozitív voltam, nem éreztem ízeket, szagokat, majd elmúlik, "légy türelmes". Igyál gyömbért, egyél citromot, mézet. B@z+ nem érdekeltek az ízek, két hétig gyakorlatilag nem ettem. Nem, a gyömbér és a citrom nem segít ilyenkor. Ez ennél sokkal durvább. Az izomfájdolom sem érdekelt, pedig az sem volt piskóta, mert az volt a bajom, hogy nem kaptam levegőt és halálfélelmem volt napokig. A szagokat is éreztem, olyannyira, hogy egy hétig lavórral az ölemben ültem, feküdtem, mert mindentől hányingerem volt. Azért ittam, hogy a gyógyszereket be tudjam venni.
Innentől viszont szép a történet, hála Istennek. A gyógyszerektől napról napra sokkal jobban lettem. Szúrtam a hasam vérhigítóval, és végre lett néhány étel amit megkívántam. Ezek voltak a sajt, szőlő, alma. Én, a kávéfüggő, 3,5 hétig nem ittam egy kortyot sem, de a szagát sem bírtam. 29-én mentem vissza kontrollra. Bánatomra pont a doktor nénim nem volt bent. Rengeteg beteg volt, így egy folyosón vártam végig a sorstársakkal a vizsgálatokat. Hozzáteszem, hogy így is szívüket, lelküket adták a nővérek és a bent dolgozó doki is.
Az eredmény meglepett. Azt hittem, hogy azt mondják, hogy nyoma sincs az egésznek, másnaptól folytathatom ott az életem, ahol abbahagytam. Ehhez képest, a CT-n az látszott, hogy szépen húzódik vissza. Jó, ez jó hír volt ahhoz képest, hogy 2 héttel azelőtt még azért sírtam, hogy életben maradjak. A vérképemben viszont volt ami romlott, ezen be is pánikoltam. Másnap sikerült a saját dokinőmmel konzultálnom, akivel mindent átbeszéltünk. A véralvadási faktor nem lett oké, emiatt folytatnom kell a hasbaszúrást és a szteroidot hétről hétre csökkentve tudom majd egészen elhagyni. Utána kezdhetek dolgozni, rá két hétre a következő kontroll. Ha ott minden oké lesz (és az lesz), akkor egy kardiológiai kivizsgálás következik. Amennyiben ott is minden rendben lesz (márpedig minden rendben lesz), akkor kezdhetek el futni. Ha nagyon optimista vagyok, akkor olyan lesz elkezdeni, mint 2014. márciusában, amikor napról napra a futás a szenvedélyemmé vált.
Ezalatt az idő alatt nagyon sok minden átjárta a lelkemet, az agyamat. Lelkileg a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy olyan emberektől kaptam segítséget, akár pár kedves sort, akiktől a legkevésbé sem számítottam rá. Tényleg nagyok sokan figyeltetek rám! Hálásan köszönöm mindenkinek. Az agy!!! Minden, de minden átment rajta. Mi lesz ha nem győzöm le ezt a vackot? Miért nincs kihez fordulni? Mit csinál az az ember, akinek nincs egy olyan főnöke és kapcsolatai, mint nekem? Közben láttam a gyerekeimen, hogy nem tudnak mit kezdeni avval a ténnyel, hogy bizonytalan az egészségem, napokig lázálomban fetreng az anyjuk egy kanapén és hol sír, hol fuldoklik.
Na, de kifelé az alagútból, inkább leírom, hogy mi mindent változtatott meg bennem ez a helyzet. Ha bármit szeretnék tenni, venni, nem kell vele várni. MOST van itt az ideje. Tanulni, öltözni, játszani, találkozni azokkal az emberekkel, akikkel hosszú hosszú idő óta csak terveztem, de nem szakítottam rá időt, változtatni, kiállni magamért. Mert nem tudhatom mennyi idő van kiutalva számomra. (Remélem még 30 év legalább!!!)
Tanulságos 4 hét volt. Hálás vagyok, hogy ennyivel megúsztam. Ha lehet, be fogom adatni az oltást.
Őszintén azt kérem, hogy nagyon vigyázzatok magatokra!