Rég írtam. Akkor elpanaszoltam, hogy nem tudtam futni, mert beteg voltam, nagyon meg voltam fázva, ezt követően pedig fáradásos törés volt a bal lábfejemben. Nehezen regenerálódtam. Most vettem csak észre, hogy azt sem élesítettem, szóval nem is olvashattátok... Annyira lebetegedtem, hogy a levegővétel, mint "feladat" egész nyáron nem múlt és a testsúlyom evvel párhuzamosan csak emelkedett szépen. Emiatt végül elhatároztam, hogy kivizsgáltatom magam. Nem részletezem, a lényeg, hogy a tavaszi megfázásom szövődményeképpen asztmás lettem. Klassz...

Épphogy elkezdtem használni a szereket, talán kezdtem érezni a pozitív hatását, mondom talán, amikor betört a kórházba hozzánk a járvány. Úgy jött, mint a lavina. Egyik napról a másikra a betegek 80 %-át ledöntötte a lábáról, a dolgozókat szintúgy. Minden védekezés megvolt. Nagyon, nagyon betartottunk mindent. De ez a vacak nem viccelt, tarolt. Mindent megtettünk amit csak tudtunk. Nagyon elfáradtam. Eljött a szombat reggel, december 5-én. Szokásos szombat reggeli futásomhoz felöltöztem és el is indultam. Valami rettenet nehezen ment. A lábaim ólomból voltak. Nem kaptam rendesen levegőt. Viszont a napfelkelte csodás volt, ez feledtette az összes kellemetlen érzésemet. Egész nap pihentem utána. Beneveztem két futóversenyre is, mert felcsesztem magam azon, hogy ilyen tropa vagyok. Másnap elmentem és gyalogoltam egy ötöst, jól is esett, így gyorsan ki is érdemeltem az egyik nevezésért járó érmet :) Hétfő, kedd meló. Minden rendben volt. Kedd este megint rám tört a fáradtság. Megbeszéltem Ágival, hogy kiveszek egy nap szabit, pihenek. Aztán estére belázasodtam. Basszus, ez covid lesz, gondoltam. Másnapra kaptam is időpontot szűrésre.

Másnap már alig bírtam felkelni. full lázasan fetrengtem a szűrés időpontjáig, ahová már egyedül el sem tudtam menni, András vitt el. Na. És onnan elkezdődött egy időtlen, lázban fetrengős teljesen időösszemosódós néhány nap. Nem volt orvos akihez fordulhattam volna. A háziorvos csak telefonon várt tőlem jelentést, hogy hogy vagyok. Szombat reggelre megérkezett a hír, hogy pozitív a teszt. Nagyon köhögtem. Mindenem fájt. De tényleg mindenem. Én egy nagyon kemény csajnak/nőnek tartom magam. De ez, kifogott rajtam. Sírtam. Kihez forduljak? A háziorvos fellőtte a felhőbe a recepteket, a családom kiváltotta, beszedtem és vártam. Ja, annyit mondott telefonba az orvos, hogy "ha úgy érzem" hívjak magamhoz mentőt!!! Mi az, hogy ha úgy érzem??? Úgy éreztem, nem tudok elmenni a wécéig. Nem tudok létezni. 5 napja nem megy le a lázam, ezer gyógyszerrel próbálom életben tartani magam, de minden mozdulat, levegő vétel egy újabb szenvedés volt. Viszont. Volt pár ember, aki naponta érdeklődött, próbált segíteni amiben és ahogyan tudott. Mindenkinek nagyon hálás vagyok, nem írom le kik voltak ŐK, hiszen tudom, hogy magukra ismernek!

Aki a legrámenősebb és legkonstruktívabb, az a főnököm volt, nem tudok elég hálás lenni Anita, amíg élek. Végül vetetett velünk pulzoximétert, ami ki is mutatta amit éreztem hogy nincs elég oxigénem. Nem akartam mentőt hívni, hiszen nem a saját kórházamba vittek volna, hanem bárhová és haza tuti nem engedtek volna. De Anita másnapra elintézte, hogy a Bajcsyban megnézzenek a sürgősségin. Addig igyekeztem túlélni. Komolyan egy rémálom volt. Akkor már 10 napja voltam napról napra rosszabbul. Közben belül szégyelltem magam az egészségügy helyett. Hogy magamra hagytak, hogy senki nem akart megvizsgálni, hogy nekem kell/ene eldöntenem, hogy hívjak-e mentőt??? Hogy tudnék dönteni??? 30 évet húzam le az egészségügyben. Mindenem a szakmám, bármit megtettem a betegekért. És most itt álltam, feküdtem, nem voltam biztos benne, hogy le tudom küzdeni ezt a sz@rt, és egyedül vagyok. És én egészségügyi dolgozó vagyok!!! Mit csinálnak a többiek? Nagyon, nagyon szomorú volt illetve van, ez így. Úgy mentek a napok, hogy nem tudtam milyen nap van, mikor van nappal és éjjel. És szorongtam egyfolytában, hogy vajon túlélem-e. Konkrétan halálfélelemben éreztem napokon keresztül.

Végre eljött a sürgősségi napja, Anita (a főnököm) értem jött, elvitt, bevitt. És onnan elkezdtem magam biztonságban érzeni. Minden ott dolgozó egy álom volt. Nyugodtak, kedvesek, segítőkészek voltak. És nem csak velem, mert végighallgattam ahogyan a többi beteggel is viselkedtek. Végtelen hálát éreztem. Mindenért. Végre meghallgattak. Vettek vért, néztek mindent, voltam tüdő CT-n. Kiderült, hogy kétoldali tüdőgyuszim lett a covidtól. Megkaptam a szükséges gyógyszereket. Kivételeztek velem, mint kollegával, és emiatt hazajöhettem avval a feltétellel, hogy szigorúan betarok mindent amit megbeszéltünk. Anita haza is hozott. Hihetetlen gyorsasággal kezdtem jobban lenni. 

Közben többen is rámírtak, hogy "óóóó, én is pozitív voltam, nem éreztem ízeket, szagokat, majd elmúlik, "légy türelmes". Igyál gyömbért, egyél citromot, mézet. B@z+ nem érdekeltek az ízek, két hétig gyakorlatilag nem ettem. Nem, a gyömbér és a citrom nem segít ilyenkor. Ez ennél sokkal durvább. Az izomfájdolom sem érdekelt, pedig az sem volt piskóta,  mert az volt a bajom, hogy nem kaptam levegőt és halálfélelmem volt napokig. A szagokat is éreztem, olyannyira, hogy egy hétig lavórral az ölemben ültem, feküdtem, mert mindentől hányingerem volt. Azért ittam, hogy a gyógyszereket be tudjam venni. 

Innentől viszont szép a történet, hála Istennek. A gyógyszerektől napról napra sokkal jobban lettem. Szúrtam a hasam vérhigítóval, és végre lett néhány étel amit megkívántam. Ezek voltak a sajt, szőlő, alma. Én, a kávéfüggő, 3,5 hétig nem ittam egy kortyot sem, de a szagát sem bírtam. 29-én mentem vissza kontrollra. Bánatomra pont a doktor nénim nem volt bent. Rengeteg beteg volt, így egy folyosón vártam végig a sorstársakkal a vizsgálatokat. Hozzáteszem, hogy így is szívüket, lelküket adták a nővérek és a bent dolgozó doki is. 

 Az eredmény meglepett. Azt hittem, hogy azt mondják, hogy nyoma sincs az egésznek, másnaptól folytathatom ott az életem, ahol abbahagytam. Ehhez képest, a CT-n az látszott, hogy szépen húzódik vissza. Jó, ez jó hír volt ahhoz képest, hogy 2 héttel azelőtt még azért sírtam, hogy életben maradjak. A vérképemben viszont volt ami romlott, ezen be is pánikoltam. Másnap sikerült a saját dokinőmmel konzultálnom, akivel mindent átbeszéltünk. A véralvadási faktor nem lett oké, emiatt folytatnom kell a hasbaszúrást és a szteroidot hétről hétre csökkentve tudom majd egészen elhagyni. Utána kezdhetek dolgozni, rá két hétre a következő kontroll. Ha ott minden oké lesz (és az lesz), akkor egy kardiológiai kivizsgálás következik. Amennyiben ott is minden rendben lesz (márpedig minden rendben lesz), akkor kezdhetek el futni. Ha nagyon optimista vagyok, akkor olyan lesz elkezdeni, mint 2014. márciusában, amikor napról napra a futás a szenvedélyemmé vált. 

Ezalatt az idő alatt nagyon sok minden átjárta a lelkemet, az agyamat. Lelkileg a legnagyobb meglepetést az okozta, hogy olyan emberektől kaptam segítséget, akár pár kedves sort, akiktől a legkevésbé sem számítottam rá. Tényleg nagyok sokan figyeltetek rám! Hálásan köszönöm mindenkinek. Az agy!!! Minden, de minden átment rajta. Mi lesz ha nem győzöm le ezt a vackot? Miért nincs kihez fordulni? Mit csinál az az ember, akinek nincs egy olyan főnöke és kapcsolatai, mint nekem? Közben láttam a gyerekeimen, hogy nem tudnak mit kezdeni avval a ténnyel, hogy bizonytalan az egészségem, napokig lázálomban fetreng az anyjuk egy kanapén és hol sír, hol fuldoklik.

Na, de kifelé az alagútból, inkább leírom, hogy mi mindent változtatott meg bennem ez a helyzet. Ha bármit szeretnék tenni, venni, nem kell vele várni. MOST van itt az ideje. Tanulni, öltözni, játszani, találkozni azokkal az emberekkel, akikkel hosszú hosszú idő óta csak terveztem, de nem szakítottam rá időt, változtatni, kiállni magamért. Mert nem tudhatom mennyi idő van kiutalva számomra. (Remélem még 30 év legalább!!!)

Tanulságos 4 hét volt. Hálás vagyok, hogy ennyivel megúsztam. Ha lehet, be fogom adatni az oltást. 

Őszintén azt kérem, hogy nagyon vigyázzatok magatokra!

Úgy terveztem, hogy a hat éves futó születésnapom alkalmából majd írok egy ütős blog bejegyzést. Az élet másként tervezte. Március 8-án eufóriában értem haza a BSzM-ről. Hétfőn a szokásos munkanap, igaz elég fáradt voltam. Kellett volna futnom 5 km átmozgatót, de nem tudtam belepasszírozni a napomba. Kedden munka után nagy nehezen lefutottam 3,2 km-t. Semmi sem volt jó, minden ízületem fájt. Szerdán már éreztem a torkom, de arra gondoltam, hogy a száraz levegő a rendelőben. Csütörtökön délelőtt leszenvedtem 5,8 km-t. Délutánra kitört rajtam a nátha. Gondoltam megfáztam a Balatonon. Másnap nem bírtam bemenni dolgozni. Elment a hangom és erőtlen voltam. Közben begyűrűzött az országba a korona őrület is, kezdett felborulni a munkahelyemen az élet. Már csak délelőtt volt rendelés, sőt már csak sürgős esetekben kellett betegek ellátnunk. Nem javultam. Olyannyira nem, hogy szombatra elkezdett lüktetni az arcüregem is. Vasárnaptól elkezdtem antibiotikumot szedni és az már tuti volt, hogy hétfőtől betegállományba megyek. 

Szedtem a gyógyszert, kúráltam magam. Az ízületeim is fájtak, de az antibiotikum mellett, azok is szépen lassan csitultak. Végre, végre lenyomtam egy jógát. Sőt, pár nap múlva elmentem futni is. Úgy ziháltam, mint egy gőzgép, erőtlen és lassú voltam. Éééééés az ízületi fájdalmaim közül, a bal bokám fájdalma, megmaradt. Erőltettem. Akartam. Kemény vagyok. Egy vacak kis fájdalom nem fog ki rajtam. Aztán az utolsó futás után éjjel annyira fájt már a lábam, hogy aludni sem tudtam.

Közben letelt a betegállomány is és visszamentem az egészségügy bugyraiba "covid" idején. Fájt a lábam. Tettünk fel kinezio tape-t, gumizokni, fájdalomcsillapító. De nem, és nem, és nem. Gyalogoltam rendületlenül, gondoltam az belefér. Egyik péntekre úgy éreztem megőrülök a futásért, és mintha jobb is lenne a lábam. Sajnos estére újra bedurrant. Nem baj, másnap újra tettem egy próbát. Na, itt volt a vége. Hétfőn doki.

Fáradásos törés. Hűha. Rögzítő. Magamba roskadtam. És azóta is ott vagyok. 

Szóval, mióta az egész világ elkezdett futni, azóta én itthon tornázok, amit ki nem állhatok. Híztam eleinte hetente egy kilót. Nem fogytam még le, de legalább már megállt a gyarapodás. Lelkem romokban. Persze el tudom magam foglalni, de úgy érzem, mintha elhagyott volna valaki akit/amit nagyon szeretek. Éééééés, még mindig fáj. Megőrülök tőle. Minden reggel úgy kelek fel, hogy hátha csak egy rossz álom volt és ma végre fájdalom nélkül indulok neki a napnak. De nem. Igazából minden ízületem fáj. 

Látom a sok mosolygó arcot, a sok posztot a futásokról és megszakad a szívem. Eleinte még tervezgettem, hogy majd egy hét, vagy egy hónap, vagy 6 hét múlva fogok gyalogolni, később pedig futni. De most úgy érzem, kilátástalan, nem látom az alagút végét, hogy egyáltalán valaha fogok-e még futni. Voltam kontrollon. A kép szerint jól vagyok már. Beszedtem a gyógyszert, járok még fizikóra. Éééés fáj. Bicebóca vagyok még mindig. Futni?!?!? Elképzelhetetlen. 

Tudom. A test jelez. Átgondoltam ezerszer, biztos szimbolikus jelentése is van ennek. "Fáj a láb." Rossz irányba haladok. Irányt kell váltani. Le kell rendesen fogyni, a lábamnak szüksége van arra, hogy kisebb terhet cipeljen.

Igen, igen. Értem. Remélem. Ennek ellenére felmorzsol az állandó fájdalom. És irigy vagyok. Mindenkire, aki fut, sétál, biciklizik. Emiatt bűntudatom van. Tornázom, mert tudom, hogy KELL, de ki nem állhatom. FUTNI SZERETEK. SZERETNÉK.

Irányt változtattam az élet más területein. Van/volt időm elmélkedni, hogy mi mindenen kell változtatnom az előző élethez képest. Naponta figyelem magam és teszek magamért. Várok. De türelmetlen is vagyok már. Azt nem mondom, hogy szeretném vissza a régi életemet, mert sokat tanultam az elmúlt 3 hónapból, de azt azért szeretném, hogy szabadon szárnyalhassak megint.

Apukám IS mérleg. Volt. De most másképpen mérleg.

Január. Zúzmara. Többet vártam magamtól. 

Február. Kaposvári farsangi FM. Sokat javítottam az előző évekhez képest, örültem neki.

Március. Eseménytelen. Illetve egy nagyon fontos esemény mégiscsak volt. Kiderült, hogy úton van második unokám <3

Április. Bölhoff Velencei tó kör. 10-ig jó volt, utána megpusztultam. De túléltem. 

Május. UB. 53 év=53 km. Megcsináltam.

Június Sopron trail. Imádtam, nem tudok elég hálás lenni Attinak, hogy végigkísért. Rá egy hétre, Gödöllő trail, az is szuper volt. 

Július. Elkezdtem Kittinél a TRX-et. Rájöttem, hogy az izmaim helyén puding van. Deseda, Gabriékkal emlékezetes hétvége, nagyon szerettem.

Augusztus. Kecskeméti 2 órás. Jó hangulatú, szeretem verseny :) Nyakvágó 14 km, rohadt nehéz volt.

Szeptember. Wizzair, Szigliget FM és sikertelen Miskolc maraton. Elkezdtem úszni, heti rendszerességgel. (kis túlzás ez a heti rendszeresség szó, de a vágyaimat jól kifejezi)

Október. Edzőt váltottam, huhhh, nagyon nehéz döntés volt. Pihentem kicsit, Szentgálon volt egy rövid, de combos verseny, és egy családi Szénás körrel zártam, ami csodás élmény volt, sosem felejtem el <3 És ami a legcsodálatosabb, megszületett Dani unokám.

 November. Kecskeméti 2 órás, ismét jól éreztük magunkat. Siófok FM. Többet vártam magamtól.

December. Kedves barátokkal egy hangulatos, kellemes tempójú Mókus kör, amit a szülinapomon követtünk el :)

És akkor most jöjjön pár kiegészítés. Az Ensport hatására kezdtem blogot írni, amiért hálás köszönetem így a távolból is! Köszönöm Erikának, hogy olyan sok éven át mellettem volt és támogatott, bíztatott. A futásnak köszönhetek új barátokat, Vikit és Adriennt különösen! Azt is, hogy András (a férjem) kedvet kapott a futáshoz és most már több, mint két éve együtt csináljuk, ösztönözzük egymást, örülünk egymás sikereinek és közösen tűzzük ki az új céljainkat a futásban IS. Októbertől edzőt váltottunk, és Kádár Kittivel küzdjük tovább magunkat a megkezdett úton. Kitti brutál edző, de arany ember. Amikor edzeni megyünk hozzá, jön velünk a két gyerek, és hősiesen tűri őket, le a kalappal előtte :D. Napi szinten küldi a bátorítást, ami bizony mostanában nagyon jól jött. Ezúton is hálásan köszönjük <3

És ami nem a futás. Igyekszem helyt állni, mint nagymama, hogy legyen közös élményük velem a legkisebbeknek is. Komoly harcot vívok napi szinte a kajálással. Sajnos amint nem figyelek oda, kúsznak vissza a kilók, rohadjanak meg. Megint elhatározom, hogy nagyon, nagyon odateszem magam, és előkészítek, sütök, főzök, párolok, számolok, mérek. De ugye tudjuk, hogy az óra 4:40-kor cseng és este 10-11 között kerülök ágyba. A nem alvás is hízlal, szóval nehéz eltalálni a megfelelő arányokat. Család, munka, barátok, futás, balett, úszás, házimunka, olvasás és a többi és a többi. 

Amin biztos változtatok, hogy a barátaimmal több időt töltök a jövőben. Banyáim nagyon hiányoznak. 2019 az elengedés éve volt. Nem állítom, hogy el tudtam maradéktalanul engedni mindet és mindenkit akit kell/ett, de rajta vagyok. 2020 a változás éve lesz. Csak módjával kérem! Szeretnék már állandóságot és nyugalmat IS! Mivel az eseményeket részben mi irányítjuk, nem hagyom magam. A változás nálam a megnyugvás lesz.

Kicsit aggódom, mert így túl az 53. évemen, most is tele vagyok tervekkel, nem tudom ez normális dolog-e. Meg, hogy lehet-e ennyi mindent betervezni, tisztában vagyok-e a korlátaimmal. Bízom benne, hogy IGEN. Majd néha beszámolok, hogy hol tartok :)

Jaj, majdnem elfelejtettem! Vannak olyan futós ismerőseim, akikkel nem tartom napi szinten a kapcsolatot, de sokat gondolok rájuk. Mert vagy betegek, vagy lábadoznak, vagy nagyon nehéz helyzetben vannak, vagy éppen sikeresek. Nem írok naponta, hogy értük futok. De bízom benne, hogy érzik, tudják, hogy fontos helyet foglalnak el a szívemben!!!

Boldog új évet nekünk :)

Nyár közepén éreztem már, hogy valami nem kerek. A kisördög motoszkált bennem. Valami miatt belül hetente bosszankodtam. Igen, valószínűleg akkor kellett volna  szólnom, mindenkinek mindenért, ami bántott, bosszantott. Nem tettem. Utólag pedig már nem lehet ezeket felhánytorgatni. Hetekig tartó vívódás következett. Végül megszületett a döntés, változtatnom kell, mert kicsit megrekedtem mindenben. 

Készítettem listát. Ebben első helyen szerepeltek a gyerekekkel kapcsolatos tennivalók. Szépen sorban elkezdtem pontot tenni a feladatok végére. Van ami azóta is folyamatban van, de legalább elindultunk egy úton. A második, a családdal kapcsolatos feladatok voltak, mint napi szintű főzés, dobozolás, és az összes feladat ellátása, beosztása a 24 órába. Megpróbáltam mindenkinek kiosztani (persze megbeszéléssel) testre szabott feladatokat, hááááát inkább kevesebb, mint több sikerrel. A nagy része rám vár. Viszont! A reggel 6 órai kutya  sétáltatásban minden reggel velem tart a legkisebb gyerek, ami szerintem szuper dolog, mivel 7 éves! A munkahelyemre elkezdtek ebédet szállítani, ami abban segít, hogy ha épp nincs időm főzni, vagy hamarabb elfogy amit előre főzök, akkor reggel rendelhetek aznapra, ami megmenti a helyzetet.

És ami ugyan a listámon a harmadik helyen szerepel, de irtó fontos az életemben, az edzés, a futás. Azt éreztem, hogy változtatnom kell. Nagyon fáradt voltam az elmúlt időszakban. Igazából nem tudom mi állt ennek a hátterében és visszamenőleg elemezni sem akarom. Letettem a terheimet, megfutottam a versenyeket amiket terveztem és most pihenni szeretnék. Persze futok és balettozom és heti egyszer végre úszom is. De csak ami és ahogy jól esik. Nincs rajtam az a teher, hogy megint lemaradt az erősítés, hogy megint nem tettem meg mindent ami ahhoz kell, hogy jól teljesítsek egy általam kitalált versenyen. Jövőre lényegesen kevesebb versenyre nevezek, és azokra a felkészülés is más, mint hétről hétre egy-egy újabb versenyre.

Visszatérve a hőn áhított Miskolc Barátság Maratonra. Egész héten megfázással küzdöttem. Úgy voltam vele, hogy elég eldöntenem az utolsó percben, hogy egyáltalán indulok-e és ha igen, akkor melyik távon. Szombaton megérkezett értem Ildi barátnőm és elindultunk Miskolctapolcára, ott volt szállásunk. Szuper kis szálloda volt, berendezkedtünk. Onnan elmentünk felvenni a rajtszámokat. Csodaszép őszi idő volt, Ildi javaslatára bevettük a Diósgyőri Várat. Kifogtunk egy remek idegenvezetést, egy okos és vicces csaj volt, nagyon élveztük. Aztán vissza a szállásra, vacsi, pihi :) Ildivel nagyon szeretek együtt lenni, jó társaság, tök jól elvagyunk együtt, remélem Ő is így gondolja :D :D :D Este még egy Neocitran, orrcsepp a teljesség érdekében. Reggel kávé a szobában, finom reggeli 8-kor az étteremben. Lehetett volna annyi eszem, hogy hatkor megreggelizem a szobában, amikor tudom magamról, hogy a gyomrom a legvacakabb a rendszerben, de nem volt ennyi :) A rajthoz mentünk, puszi, pacsi, Bárány Petinek külön nagyon örültem! 8 kör várt ránk Miskolc belvárosában. 4 után éreztem, hogy erősen gyengülök, gyomrom pocsék. Még egy ötödik kört becsületből kiszenvedtem magamból, és kiszálltam. Csalódott voltam/vagyok-e? Igen, csalódott. Fel voltam-e eléggé készülve, nem tudom. Nyilván sok összetevője van egy ilyen kudarcnak. Amit tanultam belőle! Ha az egészségem nem százas, legalább csökkentsem a távot. Négy órával a verseny előtt ennem kell, különben nem szuperál úgy a gyomrom, ahogy kellene. Ja, és még egy. Konkrétan semmilyen frissítést nem vittem magammal. Nem tudom ezt hogy gondoltam. No, sebaj, ebből is tanultam.

Egy biztos. Pihenősebb időszakom lesz, mert erre nagyon vágyom. Meg arra is, hogy kívánjam a futást, ne feladatnak érezzem, hanem élvezetnek. 

Vasárnap, reggel 5 óra. A normális emberek, épp a másik oldalukra fordulnak a pihe puha ágyukban mi pedig kimásztunk az ágyból a férjemmel, mint két zombi. Szótlanul készült a kávé, elrendeztük az állatokat, mint tengerimalac és kutya, pakoltuk a hátizsákba a cuccainkat. 6-kor elindultunk. Jó volt haladni az üres városban, szuper parkolót is találtunk. Már fél 7-kor nyüzsögtek a futók a Wizz Air környékén, nagyon szeretem ezt a hangulatot. Volt sok puszi, pacsi, ölelés, néhány biztató szó. Előre egyeztettünk a különböző futós csoportokkal, hogy hol és hánykor fotózkodunk, mindenkivel össze is jött.

Ez a verseny nekem egy edzés volt, kivételesen nem is izgultam. Csoportos félmaratonra készültünk a 16. kerületi futótársasággal (Runberries). A csoport vezetője mindenkivel egyeztetett, hogy milyen tempó legyen, azt hiszem én voltam a leggyengébb láncszem, így 7 perces ezrekben maradtunk. Ebbe benne volt a frissítés, egymás bevárása. Életem legjobb félmaratonja volt, ami nem a teljesítés idejére vonatkozik, hanem az érzésre. Végig mosolyogva, beszélgetve mentünk amerre az út vitt. Fogalmam sem volt merre járunk, mert csak a zöld zászlót figyeltem, semmi mást. Befutottunk, érem a nyakba, indulás haza. 

Eddig tartott a tündér mese. Izzadtan, büdin hazaértünk. Két rosszcsont gyerek várt bennünket otthon a kutyával együtt. A kutyaszőr halmokban hömpölygött a lakásban mindenhol, némi homokkal, földdel keveredve. Mindkét kölök rettentő éhes volt, és persze mi is. Még útban hazafelé a kocsiban álmodoztam egy finom fürdőről, egy forró kávéról... :D :D :D Ehelyett ahogy voltam, magamhoz vettem a porszívót. Ahogy avval elkészültem, a felmosó szettet. Mindeközben már készült a zacskós rizs és sült a halrudacska. Nem állítom, hogy egy jól átgondolt egészségtudatos ebédet produkáltam, de 1 órakor már asztalhoz ülhetett az éhenkórász banda. Ezek után végre bevethettem magam a fürdőszobába, ami akkorra már megváltást jelentett, bizonyára a családomnak is :D

Jó, jó anya, de mikor lesz kész a rakott krumpli? Hangzott el a kérdés amikor még a fürdőszobában lazultam. Így aztán nem tartott sokáig a magánszámom, fürdés után ismét a konyháé volt a főszerep. Még az a szerencse, hogy amíg főtt a krumpli és a tojás, lesegethettem a telómat, mert kíváncsi voltam a délelőtti futás posztjaira. 

Így zajlik egy vasárnapi félmaraton nálunk. És mondhatom, hogy nagyon szerencsések vagyunk, mert anyukám vigyázott a gyerekere amíg mi futkostunk. 

2016 nyár. Itt járt az unokatesóm Ausztráliából és meghívott bennünket Sydneybe. Egy ilyen meghívásnak nehéz ellenállni, de a rá valót megkeresni sem könnyű. András, a férjem, azt mondta, hogy cél nélkül nem érdemes elmenni, így kinézte, hogy Sydneyben szeptemberben szokták tartani a maratont. Azt mondta, hogy ha lefutom, akkor 2018 szeptemberében kimegyünk. 

Telt múlt az idő. 2017 összes futása mögött már ott motoszkált a fejemben a NAGY terv. 2018 januárjában Erika, az edzőm, megkérdezte, hogy kinek milyen tervei vannak az évre. Volt meglepetés amikor bejelentettem az az évi tervemet, de Erika velem örült és biztatott, hogy fel tudok rá készülni szépen. Tényleg jól sikerült év volt, az edzéseket is egész jól tudtam teljesíteni. 

2018. szeptember 16. Reggel 7-kor rajt. Előtte egy órával már kint voltunk. 9 fokban dideregtünk és ismerkedtünk az indulókkal. Mindenki mosolygott, egy-egy napsugár csíkon melegedtünk többen is. Ami meglepetés volt számomra, hogy feszültségnek a leghalványabb jelét sem láttam az indulókon. Beálltam az 5:30-as iramfutó mögé, mivel komoly szint volt a távban, úgy gondoltam ez lesz reális. Eleinte túl lassúnak éreztem, és hagytam magam "szárnyalni" a magam csiga tempójában. Egy életre szóló élmény volt. Futottunk szebbnél szebb helyeken. Találkoztam flamingó csoporttal, voltak csodás szökőkutak, terek, zenészek, szurkolók, királyi botanikus kert és kb 3 kilométerenként frissítő. Annyira sok volt a látnivaló, hogy csak úgy peregtek a kilométerek. Persze a gyomrom ott is hozta a formáját, de erről nem írok. Előre megnéztük, hogy merre vezet az út, így tudtam miket fogok majd látni, vártam is a látnivalókat. Az utolsó 11 km-nél már komoly küzdelmem volt kisvukkal, emiatt kénytelen voltam belesétálni. Persze utol is ért az iramfutó, megismert és végtelen kedvességgel terelgetett, hogy menjek szépen, mindjárt vége. Máig hálás vagyok neki ezért. A célban azonnal leültettek az egészségügyisek, teljes természetességgel elláttak kulturált kisvukos zacsival és vizzel. A futásért járó póló 3 hatalmas asztalra volt kitéve, mindenki felpróbálhatta és elvitt egyet, ami jó volt rá. A versenyen a legnagyobb élményem az volt, hogy mindenki élvezte, senki nem lökdösődött, a frissítésnél udvariasan invitáltak az asztalhoz, mosolyogtak. ez az életérzés máig bennem maradt.

Lement a célverseny, a várakozásaimnak megfelelően, 5:22 lett. Kicsit értetlenül álltam azelőtt, hogy nem éreztem azt a katarzist, amiről mindenkinél olvastam, de azért az öröm bennem volt.

Zajlottak az események, mentem a versenyekre, csináltam a feladatokat, amennyire tudtam. Ezekről írtam többször is. Tervezgettem az idei versenyeket, elég szép számmal akadtak. Főleg azért, mert András idén lendült bele a versenyzés ízébe és kérte, hogy tartsak vele. Persze egy magamfajta függőnek nem esett nehezemre igent mondani a társuláshoz. 

Az idei év legnagyobb kihívása az UB-n lefutott 53 km-em volt. A második nagyszabású tervem pedig a Miskolc Barátság Maraton volt/lett volna. Ezt a versenyt még tavaly beszéltük meg Ildi barátnőmmel. Valószínű elbeszéltünk egy kicsit egymás mellett Erikával, mert az edzéstervek kiírásánál erre a versenyre a felkészítés kicsit megcsúszott. Emiatt Erika óva intett az indulástól. Megkérdeztem a szervezőket, még a verseny előtti napon is átnevezhetek FM-ra. Kicsit csalódott voltam. Nyilván a készülésem sem volt olyan gördülékeny, mint tavaly, valahogy globálisan fáradtnak érzem magam. Sok oka lehet ennek. Egyelőre nem engedtem el a versenyt. Még van egy hónap addig. Teszem a dolgom, futok, erősítek, nyújtok, hengerezek. Most még egy hétig oké. Aztán indul a suli és ki tudja, hogy fog beindulni a szokásos mókuskerék...

Drukkoljatok légyszi! A lelkem mélyén nagyon szeretném ezt a versenyt <3

Csak azért folytatom egy hónap áttekintését, hogy magam is jobban lássam a saját hibáimat, tanuljak belőlük.

Kedves Naplóm :)

16. kedd. Végre nagy örömünkre kiengedték a kutyát a kórházból. A családi kupaktanács úgy döntött, hogy azonnal vidékre visszük lábadozni. Tényleg óriási kő esett le a szívünkről, hogy túlélte a mérgezést. Mindennek a megszervezése és lebonyolítása pont azt az időt vette el, ami az aznapi 80 perc futásra lett volna elegendő. Ugye nem is kell leírnom, hogy egyik szemem sírt, a másik nevetett.

17. szerda. Egyedül maradtam a legkisebbel, aki egy hetes úszótáborba járt naponta. Piszok sz@rul érezte magát, emiatt ebéd után elmentem érte, és nem is tudtam elmozdulni mellőle futni. Nem részletezem mit éreztem már megint. Sajnáltam a gyereket is, de őszinte leszek, magamat is. Este amikor a gyerek elaludt, legalább 25 perc tornát beiktattam, a minden helyett IS.

18. csütörtök. Megbeszéltem anyukámmal, hogy ő hozza el aznap a táborból a gyereket és én mehetek munka után egyenesen futni. A laza 60 perc helyett megpróbáltam a keddi feladatos edzést megcsinálni. Egész jól ment, a szokásos árnyas körömön ahol a kút is van, amikor kb 55 percnél összetalálkoztam egy ismerősömmel, akinek éppen nagyon komoly problémája volt, meghallgattam. Tényleg nagyon nagy bajban volt, mire átbeszéltük a helyzetét, annyi időm maradt, hogy hazafutottam a megbeszélt időre, így a 80 percből 66 lett. A futást sajnáltam, de annak örültem, hogy ott voltam és legalább együttérző füleimmel segítségére lehettem az ismerősömnek.

19. péntek. Utolsó munkanapom volt a szabi előtt. Munka után próbáltam mindent előkészíteni a 3 hetes vidéki kikapcsolódáshoz. Futás nuku.

20. szombat. Végre legalább elvi lehetőségem nyílt az edzéstervre. Először ment futni a férjem, utána én. Domb és terep a nyaralás helyszínén elérhetetlen, de legalább az előírt 12 km végre megvolt.

21. vasárnap. Aznap is én mentem másodiknak, épphogy besötétedés előtt hazaértem, de a 75 perc a feladatokkal együtt megvolt. Szuper, a héten az első ami sikerült. 

22. hétfő. Erősítés. Lett volna. Volt helyette kutyasétáltatás. Ilyenkor érzem napról napra, ahogy szépen lassan befeszülök és a szomorúság és a méreg keveréke kavarog bennem.

23. kedd. András még a héten dolgozott. Olyan későn jött haza, hogy megint elmaradt a futás. Síkideg voltam már. (Akkor is...)

24. szerda. Napközben jógáztam egyet a 7 évessel, aztán András után nekiindultam a sötétedés előtti futásomnak, ami végre feladatokkal együtt meg is lett.

25. csütörtök. Végre valahára eljutottam személyi edzőhöz, ez már régóta nagy vágyam volt. Nem is akárkihez, igazán nagy név a szakmában, irtóra örültem, hogy tudott fogadni Kádár Kitti. Brutál órát töltöttem nála, vele, de remekül éreztem magam. Az aznapi átmozgató 60 perc így átcsúszott a következő napra.

26. péntek. Készülődés a DUMA-ra, ismét egy szuper csapat versenyre indultunk Andrással. Előtte a déli melegben lenyomtam a 60 percet, erre büszke voltam, talán az izomlázamnak is jót tett, amit Kittinél szereztem :D

27. szombat. Kaposvár, DUMA, reggel 6-kor én kezdtem. 100% páratartalom mellett egy kicsit komótosan, de ledöcögtem a 14 km-es első körömet. Kellemes drukkos csapatjátékban volt részünk, tényleg nagyon élveztük. Mindenki igyekezett kihozni magából a maximumot. Az is jó ilyenkor, hogy találkozhatok kedves és még kedvesebb futós barátaimmal és banya barátnőimmel <3 Délután 3-kor kezdtem a következő körömet, nehézkesen ment, de megcsináltam. 

28. vasárnap. Reggel 7.40-kor mehettem még egy utolsót a DUMA-n, ami végre úgy sikerült ahogy terveztem, boldog is voltam ettől.

29. hétfő. Pihenő nap, egy kis kutyasétáltatással :)

30. kedd. 45 perc, belefutásokkal. Kemény napjaim voltak. A jobb lábamon a nagylábujjam körme feljött, még Kaposváron. Nem részletezem, irtó ronda volt és járni is nehezemre esett. Végül gyógyszert vettem be és igaz, hogy feladatok nélkül, de lefutottam az előírt mennyiséget. 

31. szerda. Ismét mentem Kittihez, de most már Andrással együtt. Legalább a körmöm kíméltem. De a TRX... A zénkoromba.... Azóta nap nem múlik el Kitti megemlítése nélkül, pedig már 4 nap eltelt :D Mindenemben IS izomláz volt/van!!! A fésülködés egy külön torna mutatvány :D Köszi Kitti :D

Ígérem több ilyen részletes beszámolóm nem lesz, de ez most kellett. Eljött az augusztus, végre mindannyian szabin vagyunk. A lábkörmöm romos, nem bírt lejönni, pedig mindent elkövettem. Tegnap kihagytunk egy 33 kilométeres Szelidi tó futást, amitől megint magam alatt vagyok. Ennek sok oka volt. Egyfelől a nagycsaládi programjaink torlódtak, másfelől 12 órás esőzés volt előtte. Féltettem a körmöm. Nem akartam egy saras, cuppogós cipőben órákat áztatni a lábam. Nem tudom mikor fogom úgy érezni, hogy minden a helyén van az életben. Persze ha onnan közelítem meg, hogy milyen szerencsések vagyunk, mert itt vagyunk egymásnak, egy csodaszép nagy családban, mert egészségesek vagyunk, mert van mit ennünk és szép ruhákban járhatunk, akkor itt meg is állhatok. Csak az elvárásaim, amiket magammal szemben támasztok, azok csorbulnak. Nagy kaland. Tudjak visszatekinteni a saját előző gondolatomra és akkor kerek is a világ.

Régóta tervezem, hogy megírom hogyan és miért fér bele egy-egy napba az előírt edzés és mikor nem, annak mi az oka.

Kedves Naplóm :)

1. hétfő. Aznapra pihenő nap volt. Ezt egész könnyen megoldottam :D

2. kedd. 75 perc futás feladattal és utána nyújtás, hengerezés. Aznap egyedül voltam a munkahelyemen (amúgy hárman szoktunk lenni), kb 90 beteg volt, hulla fáradt voltam, épphogy hazaértem, mentem az oviba a legkisebbért, aki nem hagyta, hogy elmenjek futni. Aznap egyedül voltam vele, szóval meg is értettem. Sebaaaj, majd holnap bepótolom. Tudom, az már nem az a futás lesz, de nincs más választásom. Közben mérges voltam erősen, mert a júniust nagyon gyenge km-rel zártam és elhatároztam, hogy ezt a hónapot maradéktalanul megcsinálom. Na, tessék, már az első edzés napot el is buktam :(

3. szerda. 35 fok árnyékban. 30 perc erősítés az előírás. Jó, jó, először jöjjön a tegnapi futás. Kerestem és találtam egy árnyékos 1,2 km-es kört a közelben, ahol van egy kút is. A feladatokat bele sem tettem, örültem, hogy 65 percet lenyomtam. Nem voltam büszke magamra. Erősítés... Este bealudtam a gyerek mellett. Amikor felriadtam, csak annyi erőm volt, hogy áttegyem a székhelyem a saját ágyamba. Klassz. Már megint buktam :(

4. csütörtök. 70 perc laza. Jupiiii, 68 perc lement a szokásos kutas, árnyékos körömön. Utána nyújtottam is kicsit. Végre egy sikeres nap az edzés szempontjából.

5. péntek. 30 perc erősítés, ami az UTT-re csomagolás, gyerekek sorsának elrendezése a két napra és utazás következtében elmaradt. Nem jeleztem előre Erikának, hogy megyünk, mert annyira kicsi távot kaptam, hogy egy jó kis edzésnek gondoltam.

6. szombat. 90 perc feladatos futás lett volta. Helyette futottam 8,2 és 6,6 km-t a gáton. Délután 3-kor futottam az első szakaszomat, fél 7-kor a másodikat. A csapat szuper volt, irtó jól éreztem magam, ez bulifutás volt, a javából. 

7. vasárnap. 60 perc laza lehetett volna, de miután Erika látta, hogy részt vettem az UTT-n, azt írta, hogy ha van energiám... Ilyenkor általában nem CSAK az energia hiányzik. Mivel mindketten futunk a férjemmel, egyikünk fut, a másikunk a gyerekekkel van. Így sokszor egyszerűen kicsúszok az időből avval, hogy apa megfutja a saját penzumát, rám olyan későn kerülne a sor, hogy már nincs lelkierőm elindulni. Amúgy mehetettem volna, ha nagyon erőlködöm. Nem tettem, nem vagyok rá büszke...

8. hétfő. Nyújtás, hengerezés volt az előírás. Ehelyett végre rávettem magam egy kis erősítésre. 30 perc volt, nagyon élveztem. Persze úgy könnyű volt, hogy aznap a táborban annyira elfáradtak a gyerekek, hogy este 8-kor kb maguktól bementek az ágyba és el is aludtak :D

9. kedd. Aznap délutánra nagymamai feladataim lettek, ami eleinte úgy tűnt, hogy az aznapi futást nem befolyásolja, de az élet mindig új fordulatokkal áll elő, így elengedtem ismét az edzésemet. Persze. Nagyszerű érzés, hogy szükség van rám és számítanak rám, ezért a ritka unokázós délutánért, le tudok mondani sok mindenről. 

10. szerda. Előírás, 30 perc erősítés. Végülis azt már hétfőn megcsináltam :D Munka után irány a patakpart és végre az előző napi 75 perc feladatos futásnak eleget tettem. Na jó, csak 70 perc lett. Hihetetlen, hogy mindig lemarad a vége...

11. csütörtök. 75 perc, belefutásokkal. 65 lett, maradhat? Ja, és azt hiszem a belefutások meg az ablakban. Nem tudom mi van velem, mint egy zsák krumpli, úgy érzem magam.

12. péntek. 30 perc erősítés. Háááát a hetek óta tartó lakásátrendezés egyik feladatát, miszerint 5 játékokkal és könyvekkel teli ládát ki kell pakolni és a helyére tenni, ezt betudtam az erősítésnek. 

13. szombat. Délután esküvőre voltunk hivatalosak, emiatt mindketten igyekeztünk a férjemmel mihamarabb megfutni az előírt mennyiséget. Véééégre azt csináltam ami elő volt írva és még élveztem is!

14. vasárnap. Épp a reggeli közben álmosan tervezgettük a napi időbeosztásunkat Andrással, amikor becsengettek. A szomszédból jelezték, hogy a kutyával történt valami, mert nem mozdul. Pánik, sírás, azonnal be a kórházba, ahol kiderült, hogy patkányméreggel etette meg valaki, élet-halál között volt egész nap. Este meg lehetett látogatni, el is búcsúztunk tőle, mert annyira válságos volt az állapota. Aznap is kimaradt az előírt 60 perc futás. 

15. hétfő. Reggel hívtak bennünket a kórházból, hogy a kutya túl van az életveszélyen, őrült megkönnyebbülés. Így aztán munka után az előző napra írt 60 percet lefutottam, igaz feladatok nélkül.

Szóval, tényleg próbálok rettentő előrelátó lenni. Ennek ellenére úgy érzem, hogy folyton a feladataim után loholok, a legkörültekintőbb szervezés ellenére is. Tudom, van aki már rég feladta volna a helyemben, ezért néha egy hajszálnyi büszkeség van bennem, aztán megint befuccsolok és megint mérgeskedem, hogy "nem így terveztem". 

Na. Így van az, hogy van hogy sikerül, van, hogy nem. 

2018 nyarán megbeszéltük Ildi barátnőmmel, hogy idén nevezünk a Sopron trailre. Akkor jó ötletnek tűnt. Ahogy szokott, meg is jelent valamikor kora tavasszal a versenyre való felhívás. Egyeztettem Ildivel, rendben van, nevezzünk. Aztán később kiderült, hogy sajnos Ildi családi és egészségi okok miatt mégsem tud részt venni a versenyen. Igenám, de én addigra már neveztem. Annyira neveztem, hogy a részvételi díjat kétszer is elutaltam :D A szervezők hamar észre vették túlbuzgóságomat és vissza is utalták a második fizetésemet. Távolinak tűnt az esemény, nem is nagyon foglalkoztam vele. 

Lement az UB és elkezdte támadni a kisagyamat a gondolat, hogy mi lesz velem egy terep futáson. Erika beépített az edzéseim közé hétvégére dombozós és/vagy terep futásokat. Első kihívás, kiderült, hogy már attól a gondolattól is pánikban vagyok, hogy egyedül kell elmennem a versenyre. Fűztem a férjem, hogy jöjjön velem, de hajthatatlan volt, és egészen biztos volt abban, hogy nem jön velem. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy kiírtam a közösségi médiába, hogy volna-e kedve valakinek velem jönni. És amilyen szerencsés vagyok, volt kedve egy baráti házaspárnak nevezni a kedvemért, sőt azt is vállalták, hogy végig velem maradnak a futás idejére. A második kihívás az volt, hogy hetekig esett az eső, tisztán látszott, hogy a jól bevált aszfalt futócipőm nem lesz elég ehhez a versenyhez. Oké, akkor vennem kell egy megfelelő lábbelit. Ja, ja, de be is kell avatni , meg ott vannak a hétvégi edzés kiírások is. A harmadik kihívást a tájékozódási képtelenségem jelentette. Biztosítottak róla, hogy jól ki lesz szalagozva apálya, nem fogok eltévedni. Mondjuk, ezt csak azért mondhatták, mert nem ismernek :D

Első dombozós, terepes próbám a férjemmel együtt volt a Naplás tó feletti kiserdőben. A cipő bevált. Mondjuk a dombok, nem váltak be. Mit dombok. Halmocskák. Gondoltam, majd szokom. Második gyakorlásom a kecskeméti arborétum területén volt, a kiírt 15 km helyett szűk 10 km lett, úgy, hogy ki voltam purcanva rendesen, pedig a szint szánalmasan kevés volt benne. Utána 2 hétvégén is gyakorolt velem a 17. kerületi futónagykövet, Peti, amiért nagyon hálás vagyok neki. Segített, hogy hogyan gazdálkodjak az erőimmel, mikre figyeljek, próbáltunk szintet gyűjteni a kiserdőben. Háááát, féltem tőle, hogy kevés lesz a soproni kihíváshoz.

Aztán eljött a naaaaagy nap :D Gabiék péntek délután felszedtek, és irány a célállomás. Szuper szállás (ahol azonnal eltévedtem a házon belül :D), gyönyörű naplemente, jó beszélgetés Gabiékkal, hangolódás másnapra. 

Milyen érdekes, hogy a virtuális világban köttetett barátságaim hogyan alakulnak. Hajni, aki többek között szervezi ezt a versenyt, valamiért igen közel áll a lelkemhez. Azt nem mondhatom, hogy barátok vagyunk, hiszen alig ismerjük egymást, Mégis valami különleges szeretet alakult bennem iránta, talán a néptánchoz való kötődésünk, ki tudja. Minden estere Hajni miatt IS nagyon akartam ezt a versenyt. 

Szombat reggel készülődtünk, kiválasztottuk Gabival az aktuális szettet a futáshoz és jó időben megérkeztünk a helyszínre. Már az erdő széle is csodaszép volt, ahonnan indultunk. Hajnival a találkozás irtó nagy örömót jelentett. Sajnáltam, hogy Ildi nélkül vagyok ott, de nagyon jó volt tudni, hogy Gabiék nem hagynak ott. Rettegésem az eltévedéstől, evvel enyhült. 

Elrajtoltunk. Szebbnél szebb helyeken futottunk. Aztán másztunk. Aztán patakon keltünk át. Kidőlt fát kerültünk meg. A fények, az illatok, a természet energiája befúrta magát a szemembe, a testembe, a lelkembe. Jó volt a küzdés felfelé, a szárnyalás lefelé. Annyira izzadtam, hogy elengedtem a fotózást menet közben, úgy gondoltam, minden kép bevésődött a barázdáimba, sosem fogom elfelejteni. Atti végig mögöttem futott. Mindenre figyelmeztetett. Szólt, hogy tudom a legjobban kihasználni a terep cipő adta lehetőségeket. Sosem fogom elfelejteni ezt az áldozatkész kíséretét, örökre hálás leszek érte. Mindössze 10,7 km és 370 m szint volt, de éreztem, hogy ez volt az első lépés, elkapott a gépszíj. Euforiával érkeztem be a célba. 

Másnap felütöttem a futónaptárat és azonnal kerestem a következő hétvégére egy újabb kihívást. Szerencsémre találtam is a közelben egy hasonló nehézségű versenyt Gödöllőn, ahová el is mentem. Hasonló élményekkel gazdagodtam, megerősített abban, hogy ebbe az irányba is nyitni fogok. Idénre már van több nevezésem ami aszfaltos, ezek mellé nem nagyon fog beférni újabb terep verseny, de a következő évet ennek szellemében fogom tervezni és edzés céljából amikor csak tehetem, a terepet fogom választani. 

Csak az út legyen kijelölve :D Különben sosem láttok többet :D

Péntek délután. Mindenki leteszi a lantot. Mi nem. Összeszedtük a gyerekeket, ééééés elmentünk tánc próbára. Igen, tánc próbára. Mert mit csinál egy 53 éves 4 gyerekes anyuka a nemlétező szabadidejében??? A balettos anyukákkal és a férjeinkkel a gyerekek évzáró gáláján fellép egy kis swing koreográfiával. Természetesen előtte pár hétig próbákra is jártunk. Klassz volt, nagyon jó kis társaság jött össze. Estére még egy laza 60 perc volt az előírás az edzéstervben. Hááááát, 46 perc lett. Elég volt. És amikor már azt éreztük, hogy vége a tennivalóknak, akkor mindent bepakoltunk a kocsiba, és kutyával együtt elindultunk vidékre, este nyolckor. 20 km után dugóóóóóó, szuper. Végül is este fél 10-re meg is érkeztünk. Vacsi és bezuhantunk az ágyba. 

Szombat reggel. 6-kor ébresztő volt. Gyerekek még aludtak. Mi apával kivonultunk a piacra. Romantikus másfél órát töltöttünk együtt, a kávé Mónikánál energiát nyomott az ereinkbe, mosolyt csalt az arcunkra, élvezetes közös várárlás volt. Tűzés haza, gyors főzés, férj elment futni. Mikor hazaesett, ebéd bedob, gyerekek felszed, drága mama (anyósom), felköszöntése következett. Onnan hármas számú leány gyermek kocsiba be, fel Pestre, mert pizsama partira volt hivatalos a gyermek. Jaaaaa, kifelejtettem az ajándék vásárlást a délelőtti felsorolásból, amit a zsúrba vitt a leány. Amíg apa mintegy 3 órás autókázás után visszaért, azzal a lendülettel mindenki be a kocsiba, még a kutya is, legkisebb gyerek megőrzésre anyósékhoz, engem kidobtak az arborétumnál, apa pedig ment a kutyával kutya iskolába. 

Terepes, dombozós 15 km-t írt elő Erika. Vittem frissítést magammal, ennek ellenére 10 km és mindössze 130 m szint után kikészültem, nyújtottam és bevártam Andrást. Anyóséknál a megvacsizott és kimosakodott gyereket kellett már csak felszedni. Egyikünket sem kellett altatni. 

Vasárnap a szokásos ébresztő 6-kor, reggeli, pakolás és irány Pestre. Felkaptuk a leány gyermeket a zsúrból, irány haza és be a kádba. Hajmos, konty készít, smink, először a gyermeknek. Fellépő ruhák összekészítése. Kiskosárba kávé, víz, sós, édes. Én is zuhany, konty, smink, és indultunk színpad bejárásra. Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy késtünk, leánynak már a színpadon kellett volna lennie. Mondogatta az a szegény gyerek, hogy fáj a kis lábujja, mert a pizsama partin belerúgott egy fal élébe, de az egészségügyis, empatikus anyuka (azaz én), mondtam, majd elmúlik. Aztán sírva fakadt. Megnéztem... Sötétkék volt, és akkora, mint egy cipó. Szuper. A spicc cipő fel sem ment a lábára. Zokogott, mert kikerült abból a koreográfiából akkor, és ott. Azonnal. Ragtapasszal hozzáragasztottam a pici ujját a többihez, kapott fájdalom csillapítót és hősiesen lenyomta a műsort. Utána 2 napig nem tudott lábra állni. Én 3 órát voltam tűsarkúban, ami azért valljuk be, más, mint egy futócipő. Már csak a benne eltöltött idő is megpróbáltatásos volt, de maga a tánc méginkább.  

A műsor remekül sikerült. Itthon némi pihenő után lecke a gyerekkel, etetés, mosogatás. Vívódás, hogy másnap menjen-e a gyerek suliba. Nem ment. Nem is tudott cipőt húzni... Óráról órára tolódott, hogy mikor induljak futni. A lábam még alig heverte ki a tűsarkat. Közben pont rám írt Erika, hogy mi történt, kicsit megcsúsztam a heti futásaimmal. Hát meg, b@sszus. Végül elengedte az aznapi edzésemet. Végtelenül hálás voltam, mert így a lelkiismeretem jobban viselte a helyzetet. Ezért cserébe tornáztam egy kar erősítést, legalábbis elkezdtem, amit persze be sem tudtam fejezni, de ennek ellenére 3 napig izomlázam volt tőle. Remek. Micsoda punnyadt lettem az utóbbi időben. 

Na, szóval igyekszik az ember és az akarat is megvan. Mégsem alakulnak mindig a dolgok a terveim szerint. Valami kiszámíthatatlan mindig történik. Ilyen az élet. Ettől még minden rendben van, csak el kell fogadnom azt is amikor nem tudom teljesíteni a terveket, nem dől össze a világ. Erika ilyenkor is mellettem van. Ez olyan jó :)