Tavaly szeptember. A terveknek megfelelően lement a maraton Sydneyben. Jó, jó. És akkor hogyan tovább? Mi értelme lesz a 7-10 kilométereknek munka után? Hazajöttünk és egyeztettem Erikával, a Zedzőmmel, hogy hogyan tovább. Megállapodtunk, hogy az UB lesz az én helyem. Gyorsan kitalálta Erika, hogy Keszthely előtt 20 km-rel induljak és utána 30-cal legyen a vége. Szerencsére nem gondolkoztam ezen túl sokat, elfogadtam az ajánlatát és a csapatunk is elfogadta, hogy ez a fejlövésem és miattam nem lesz a csapat a gyorsak között.
A Zedző szava szent, nyomtam hetente az előírásnak megfelelő futásokat, erősítést és jógát. Na jó. Nem mindig. Főleg az erősítés és a jóga... Annyi minden volt. Családi problémák, betegségek. Volt, amikor elég bizonytalan voltam, hogy jól döntöttem-e. Az UB-s csk, többször is felajánlotta, hogy osszuk széjjel a távot és legyen ugyanennyi, de nem egy szakaszban. És mi lesz, ha éjszaka kerül rám a sor? De akkor már berágta magát a terv az agyamba, hajthatatlan voltam. Mit ad Isten, tényleg éjszaka került rám a sor. Ilyen a formám.
Tudatosan, okosan akartam készülni, hiszen ezért is voltam az Ensportnál teljesítménydiagnosztikán, később pedig dietetikusnál is. Mindkettőből tanultam, és feldobott a sok új infó, ezek nélkül valószínű nem sikerült volna.
Péntek délután érkezés, a tésztapartira. Vittem a saját gluténmentes kajámat, onnan irány a szállás Tihanyba. Csapattagok aranyosak voltak, este dumcsi. A szálláson olyan hideg volt, hogy azt hittem "mindmegfagyunk". Nem fagytunk meg, jót aludtunk. Rajt szombaton 12:55-kor. Minden a tervek szerint haladt. Mindenki tette a dolgát, hihetetlen összhang és olajozott működés volt a csapaton belül. Ilyenkor folyamatosan megy a matek. Mindenki jobbat futott a tervezettnél. Szuper. Jesszusom, akkor korábban kerül rám a sor. Ja, ja, jó is ez, mert így legalább egy ideig még világosban futhatok. Ami addig olyan távolinak tűnt, hogy el kell kezdenem futni, az egyre közelebb került, elkezdtem parázni. Délután 4-kor megettem egy babgulyást, gondoltam abban sem laktóz, sem glutén nincs, jó lesz az, mert meleg és mégiscsak enni kell valami normálisat. Hááááát, lehet, hogy ez például nem volt egy jó döntés, annak ellenére, hogy akkor jónak tűnt. A következő váltóponton beöltöztem a futócuccomba, ízlelgettem a gondolatot, hogy lassan rám kerül a sor. Amikor összeszedtem a motyómat, akkor jöttem rá, hogy a futáshoz összekészített zseléimet, mind otthon felejtettem. Yessss. Nem is én lettem volna. Sebaj, minden mást eltettem, amire azt hittem szükségem lehet. A férjem nagyon aranyosan felajánlotta, hogy végigkísér biciklivel, azt hiszem ő sem gondolta, hogy mire vállalkozik. Szóval a vízhatlan hátizsákba bepakoltunk, kaja, pia, lámpák, meleg ruha, budi papír.
Este 7, jó hangulatban, lélekben erősen, nekivágtam a tervezett 53 km-nek. Iszonyú jól ment. picit beszélgettünk is Andrással, de spóroltam az erőimmel, igyekeztem "zen" módban futni, energiatakarékos módban. Szuper szárnyalás volt, 21 km, flowban. Aztán a gyomrom. Egye meg a fene. Kérdezte András, hogy minden rendben van-e, mondtam neki, hogy "hányni fogok". És így is lett. Mindegy, gondoltam megkönnyebbülök. És így is lett. De nem tartott örökké. Közben a távolban dörgött, villámlott. Sebaj. Hozzánk biztos nem ér el. De, elért. Próbáltam enni, inni. A gyomrom meg nem akarta bevenni. Illetve a gyomrom semmit sem akart. Ja, de, mindentől megszabadulni. És így is lett. Újabb menetben könnyített magán a gyomrom, és még csak a 30. km-nél jártunk. Mérges voltam. Nagyon mérges. Hogy ilyen hülyeség viszi a drága időt, nem a fizikai felkészülés hiánya, hanem egy rajtam kívülálló sz@r. Komolyan irtó dühös voltam. Onnan már talán semmit sem vettem magamhoz, mert annyira lehúzott a róka, hogy nem akartam ennek kitenni magam mégegyszer.
Akkor folytassuk. Közben sapi levesz, fejlámpa feltesz, korom sötét, fogalmam sincs merre járunk, pedig otthon direkt felírtam, hogy miket érintek majd. Mindegy, azt is elengedtem, mint a zseléket. Éééééés, ezek után leszakadt az ég. Szuper. A maradék 3 órát folyamatos viharban, bőrig ázva tettük meg. András megfagyott a biciklin. Nagyon sajnáltam szegényt. Nekem a folyadék és minden hiányában folyton begörcsölt a lában, muszáj voltam gyalogolni, hogy kiálljon az a rohadt görcs. Közben mérgeskedtem, András ezerszer elmondta, hogy szívesen felvált, de biciklizni egyáltalán nem tudtam volna és egyébként is MEG AKARTAM CSINÁLNI amit elhatároztam.
Akkor és ott értettem meg azt az elcsépelt mondást, hogy "fejben dől el". De ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, kell a test is. Milliószor jutott eszembe közben, hogy "azért a test az Úr". Rendben van, hogy elhatároztam és becsülettel felkészültem, de a testem kikényszerítette az alázatot belőlem.
7 órát terveztem maximum magamnak, bár bíztam benne, hogy gyorsabb leszek. Az első FM fejedelmi volt. A másodikkal meglett a maraton. Onnan már csak 11 km volt a végéig, éreztem, hogy menni fog, még ha a testi kellemetlenségek miatt csalódott is voltam, akkor is tudtam, hogy képes vagyok rá. Volt még egy titkos "ért" futásom is benne, ami miatt feltétlenül teljesíteni akartam. Sikerült. Beértünk, bőrig ázva, addigra pont elcsendesedett az eső. Alig bírtam lehámozni magamról a csurom vizes cuccokat, és a tiszta víz testemre felrángatni valami száraz holmit. Vicces volt az autóban hétrét görnyedve fenék középig felcibálni a maci nacit és nyújtás és minden nélkül menni a következő váltópontra. A gyomrom háborgott még egy kicsit, a többiek azt mondták, olyan pocsékul néztem ki, hogy nem készült "utána fotó". De együtt örültek velem és én tök büszke voltam magamra, hogy igen, SIKERÜLT.
