2016 nyár. Itt járt az unokatesóm Ausztráliából és meghívott bennünket Sydneybe. Egy ilyen meghívásnak nehéz ellenállni, de a rá valót megkeresni sem könnyű. András, a férjem, azt mondta, hogy cél nélkül nem érdemes elmenni, így kinézte, hogy Sydneyben szeptemberben szokták tartani a maratont. Azt mondta, hogy ha lefutom, akkor 2018 szeptemberében kimegyünk.
Telt múlt az idő. 2017 összes futása mögött már ott motoszkált a fejemben a NAGY terv. 2018 januárjában Erika, az edzőm, megkérdezte, hogy kinek milyen tervei vannak az évre. Volt meglepetés amikor bejelentettem az az évi tervemet, de Erika velem örült és biztatott, hogy fel tudok rá készülni szépen. Tényleg jól sikerült év volt, az edzéseket is egész jól tudtam teljesíteni.
2018. szeptember 16. Reggel 7-kor rajt. Előtte egy órával már kint voltunk. 9 fokban dideregtünk és ismerkedtünk az indulókkal. Mindenki mosolygott, egy-egy napsugár csíkon melegedtünk többen is. Ami meglepetés volt számomra, hogy feszültségnek a leghalványabb jelét sem láttam az indulókon. Beálltam az 5:30-as iramfutó mögé, mivel komoly szint volt a távban, úgy gondoltam ez lesz reális. Eleinte túl lassúnak éreztem, és hagytam magam "szárnyalni" a magam csiga tempójában. Egy életre szóló élmény volt. Futottunk szebbnél szebb helyeken. Találkoztam flamingó csoporttal, voltak csodás szökőkutak, terek, zenészek, szurkolók, királyi botanikus kert és kb 3 kilométerenként frissítő. Annyira sok volt a látnivaló, hogy csak úgy peregtek a kilométerek. Persze a gyomrom ott is hozta a formáját, de erről nem írok. Előre megnéztük, hogy merre vezet az út, így tudtam miket fogok majd látni, vártam is a látnivalókat. Az utolsó 11 km-nél már komoly küzdelmem volt kisvukkal, emiatt kénytelen voltam belesétálni. Persze utol is ért az iramfutó, megismert és végtelen kedvességgel terelgetett, hogy menjek szépen, mindjárt vége. Máig hálás vagyok neki ezért. A célban azonnal leültettek az egészségügyisek, teljes természetességgel elláttak kulturált kisvukos zacsival és vizzel. A futásért járó póló 3 hatalmas asztalra volt kitéve, mindenki felpróbálhatta és elvitt egyet, ami jó volt rá. A versenyen a legnagyobb élményem az volt, hogy mindenki élvezte, senki nem lökdösődött, a frissítésnél udvariasan invitáltak az asztalhoz, mosolyogtak. ez az életérzés máig bennem maradt.
Lement a célverseny, a várakozásaimnak megfelelően, 5:22 lett. Kicsit értetlenül álltam azelőtt, hogy nem éreztem azt a katarzist, amiről mindenkinél olvastam, de azért az öröm bennem volt.
Zajlottak az események, mentem a versenyekre, csináltam a feladatokat, amennyire tudtam. Ezekről írtam többször is. Tervezgettem az idei versenyeket, elég szép számmal akadtak. Főleg azért, mert András idén lendült bele a versenyzés ízébe és kérte, hogy tartsak vele. Persze egy magamfajta függőnek nem esett nehezemre igent mondani a társuláshoz.
Az idei év legnagyobb kihívása az UB-n lefutott 53 km-em volt. A második nagyszabású tervem pedig a Miskolc Barátság Maraton volt/lett volna. Ezt a versenyt még tavaly beszéltük meg Ildi barátnőmmel. Valószínű elbeszéltünk egy kicsit egymás mellett Erikával, mert az edzéstervek kiírásánál erre a versenyre a felkészítés kicsit megcsúszott. Emiatt Erika óva intett az indulástól. Megkérdeztem a szervezőket, még a verseny előtti napon is átnevezhetek FM-ra. Kicsit csalódott voltam. Nyilván a készülésem sem volt olyan gördülékeny, mint tavaly, valahogy globálisan fáradtnak érzem magam. Sok oka lehet ennek. Egyelőre nem engedtem el a versenyt. Még van egy hónap addig. Teszem a dolgom, futok, erősítek, nyújtok, hengerezek. Most még egy hétig oké. Aztán indul a suli és ki tudja, hogy fog beindulni a szokásos mókuskerék...
Drukkoljatok légyszi! A lelkem mélyén nagyon szeretném ezt a versenyt <3
