Úgy terveztem, hogy a hat éves futó születésnapom alkalmából majd írok egy ütős blog bejegyzést. Az élet másként tervezte. Március 8-án eufóriában értem haza a BSzM-ről. Hétfőn a szokásos munkanap, igaz elég fáradt voltam. Kellett volna futnom 5 km átmozgatót, de nem tudtam belepasszírozni a napomba. Kedden munka után nagy nehezen lefutottam 3,2 km-t. Semmi sem volt jó, minden ízületem fájt. Szerdán már éreztem a torkom, de arra gondoltam, hogy a száraz levegő a rendelőben. Csütörtökön délelőtt leszenvedtem 5,8 km-t. Délutánra kitört rajtam a nátha. Gondoltam megfáztam a Balatonon. Másnap nem bírtam bemenni dolgozni. Elment a hangom és erőtlen voltam. Közben begyűrűzött az országba a korona őrület is, kezdett felborulni a munkahelyemen az élet. Már csak délelőtt volt rendelés, sőt már csak sürgős esetekben kellett betegek ellátnunk. Nem javultam. Olyannyira nem, hogy szombatra elkezdett lüktetni az arcüregem is. Vasárnaptól elkezdtem antibiotikumot szedni és az már tuti volt, hogy hétfőtől betegállományba megyek. 

Szedtem a gyógyszert, kúráltam magam. Az ízületeim is fájtak, de az antibiotikum mellett, azok is szépen lassan csitultak. Végre, végre lenyomtam egy jógát. Sőt, pár nap múlva elmentem futni is. Úgy ziháltam, mint egy gőzgép, erőtlen és lassú voltam. Éééééés az ízületi fájdalmaim közül, a bal bokám fájdalma, megmaradt. Erőltettem. Akartam. Kemény vagyok. Egy vacak kis fájdalom nem fog ki rajtam. Aztán az utolsó futás után éjjel annyira fájt már a lábam, hogy aludni sem tudtam.

Közben letelt a betegállomány is és visszamentem az egészségügy bugyraiba "covid" idején. Fájt a lábam. Tettünk fel kinezio tape-t, gumizokni, fájdalomcsillapító. De nem, és nem, és nem. Gyalogoltam rendületlenül, gondoltam az belefér. Egyik péntekre úgy éreztem megőrülök a futásért, és mintha jobb is lenne a lábam. Sajnos estére újra bedurrant. Nem baj, másnap újra tettem egy próbát. Na, itt volt a vége. Hétfőn doki.

Fáradásos törés. Hűha. Rögzítő. Magamba roskadtam. És azóta is ott vagyok. 

Szóval, mióta az egész világ elkezdett futni, azóta én itthon tornázok, amit ki nem állhatok. Híztam eleinte hetente egy kilót. Nem fogytam még le, de legalább már megállt a gyarapodás. Lelkem romokban. Persze el tudom magam foglalni, de úgy érzem, mintha elhagyott volna valaki akit/amit nagyon szeretek. Éééééés, még mindig fáj. Megőrülök tőle. Minden reggel úgy kelek fel, hogy hátha csak egy rossz álom volt és ma végre fájdalom nélkül indulok neki a napnak. De nem. Igazából minden ízületem fáj. 

Látom a sok mosolygó arcot, a sok posztot a futásokról és megszakad a szívem. Eleinte még tervezgettem, hogy majd egy hét, vagy egy hónap, vagy 6 hét múlva fogok gyalogolni, később pedig futni. De most úgy érzem, kilátástalan, nem látom az alagút végét, hogy egyáltalán valaha fogok-e még futni. Voltam kontrollon. A kép szerint jól vagyok már. Beszedtem a gyógyszert, járok még fizikóra. Éééés fáj. Bicebóca vagyok még mindig. Futni?!?!? Elképzelhetetlen. 

Tudom. A test jelez. Átgondoltam ezerszer, biztos szimbolikus jelentése is van ennek. "Fáj a láb." Rossz irányba haladok. Irányt kell váltani. Le kell rendesen fogyni, a lábamnak szüksége van arra, hogy kisebb terhet cipeljen.

Igen, igen. Értem. Remélem. Ennek ellenére felmorzsol az állandó fájdalom. És irigy vagyok. Mindenkire, aki fut, sétál, biciklizik. Emiatt bűntudatom van. Tornázom, mert tudom, hogy KELL, de ki nem állhatom. FUTNI SZERETEK. SZERETNÉK.

Irányt változtattam az élet más területein. Van/volt időm elmélkedni, hogy mi mindenen kell változtatnom az előző élethez képest. Naponta figyelem magam és teszek magamért. Várok. De türelmetlen is vagyok már. Azt nem mondom, hogy szeretném vissza a régi életemet, mert sokat tanultam az elmúlt 3 hónapból, de azt azért szeretném, hogy szabadon szárnyalhassak megint.